A könyvek sanyarú sorsa

   Szeretem a könyveket, ebben nincs semmi újdonság. Szeretem a másnak már nem kellő, megunt, kiszanált könyveket magamhoz venni. (Nyilván az érdeklődési körön belül, megunt Romana-füzeteket nem gyűjtök.) Ki szoktam őket takarítani, és ha szükséges, egy kis ráncfelvarrást is megejtek, igény szerint: átkötés, borítócsere, ragasztás, satöbbi. Ez így rendben is van, hiszen igazi, régi kincseket általában már csak így lehet szerezni: akkor, amikor Fortuna istenasszony épp téged ölel keblére. Kincsek, amik régiek, ritkák, nehezen beszerezhetőek. És akik megérdemlik a törődést.

   Ebben a szép új világban – okos világban – a könyvek egyre kevesebbet jelentenek a többségnek (azért szerencsére ott van a lelkes kisebbség, akik tudják, milyen fontosak is ők valójában..sőt, hogy egyre fontosabbak!). Lomtalanításkor egész könyvtárakat látok az utcán. Amikor meghal egy öreg, kipakolják a lakását, a könyvek nem ritkán a kukában végzik. Mint valami szemét. Ilyenkor sírni szeretnék (tudjátok, vérzik a szívem, mint egy szügyön szúrt lónak), ennyire senki nem lehet ostoba. És de. Ez van, lassan ideje lesz megbarátkoznom a gondolattal. A jó a rosszban, hogy éles szemmel tényleg kincseket lehet találni!

   Legutóbbi lomtalanítós körutamon (szerintem a könyvtáram harmada onnan van) sikerült újabb zsákmányt ejtenem. Először vad verbális birkózást folytattam a kupacot őrző svédekkel, de amikor megértették, hogy nekem a könyvek kellenek, csak legyintettek, mint egy szemtelen piaci légyre, és előzékeny úriemberek módjára kiadogatták a kért darabokat. Ja, amit antikváriumokban több tízezer forintért kínálnak... Értem én, hiszen egy faragott, vitrines szekrénysor alatt nyomorogtak, kidöntve a polcokról (valaki könyvekkel együtt vitte le a szekrényt, arra sem vette a fáradtságot, hogy lepakoljon, és leszórta, mint egy homokozóba). Ezeket zsákmányoltam be.

   De nem is ezek az érdekesek, bár megvallom, már akkor halkan sikongattam az örömtől, de némi bóklászás után teljesen véletlenül pillantottam meg ŐKET. Igen, ez a pőre valóság.

    Egy penészes dobozban lapultak, nagyon méltatlan körülmények között. Szó szerint lapultak, hiszen lapjaira hullottak. Mint az őszi avart, valaki felgereblyézte és a kuka mellé tette. Oké, hogy nem voltak épp a versenyformájukban ezek a könyvek, na de ilyet! Tényleg véletlenül pillantottam meg, jellegzetes a borítója, és rég óta kerestem a sorozatot, hogy valahol egyáltalán fellelhető-e. Néhány digitális változattal találkoztam ugyan, na de egy eredetit kézbe fogni... az maga az álom!

    Szóval ott árválkodtak a dobozban, esett az eső (mert természetesen ilyenkor kell az égi áldásnak hullania), pulóveremet feláldozva becsomagoltam őket és megmentettem az egész dobozt. A könyvek a szó legszorosabb értelmében cefetül voltak, minden egyes lap külön-külön, és nyilván nem sorrendben lapátolta be az elvetemült tettes... Ez még tavaly történt. Azóta rendbe tettem a lapokat, amennyire lehet, és elkezdtem őket válogatni. Három kötetet teljesen sikerült összeszedni, persze volt, amihez a digitális változatot kellett segítségül hívni (hogy pontosan melyik könyvhöz is tartozik). Kötni még nem mertem, nem szántam rá magam. Azért másképp nyúl az ember egy könyvhöz, aki már több mint száz éves!

   Márton Jenő: A római nemzeti irodalom történetét 1899-ben nyomták Pozsonyban. Finom kis kötet, lekerekített lapszélekkel. Ma is divatos élfestés is volt rajta: most a piros szín látszik, de nem kizárt, hogy a néhai aranyozás nyomai. És akié volt a könyv, rongyosra olvasta. Tele volt szamárfülekkel, ceruzás megjegyzésekkel, lapszéli jegyzetekkel. Régies magyar nyelven, mint maga a könyv. Nem csak a római irodalom aranykorába visz vissza, hanem a magyar nyelv egy rég használt korszakába is. Hát lehet az ilyesmiért nem rajongani?!?

   Cserép József: Latin nyelvan II. Mondattan a gymnasiumok számára kötete 1904-es kiadású. Talán nem tűnik túl izgalmasnak, de egyik kedvenc szerzeményem, ugyanis gyűjtöm a régi latin nyelvkönyveket. Benne van a Temesvári Állami Főgymnasium pecsétje is, és szemmel láthatóan több (szerintem három) tulajdonosa is volt. Vajda Lajos a nevét is beleírta a könyvbe, tusceruzával akkurátus szép betűkkel megtette a maga tudálékos hozzáfűznivalóit. Egy másik olvasó viszont ceruzával kommentálta a latintanulás gyötrelmeit: hiába folyt le száz év a Dunán, semmi sem változott. Tanulni kell, és ez néha bizony...unalmas. Kis papírokkal is tele van tűzdelve a könyv, olyan bolha betűkkel, amit az ember puskának készített! Végigolvasni egy ilyen gazdagon kommentált könyvet izgalmasabb, mint egy regény.

   Latin és görög classicusok fordítása és magyarázata. Caesar. De bello gallico. Fordította és magyarázta dr. Boros Gábor. Pozsonyban jelent meg, évszám nélkül. Egy-egy teljes szöveg magyarázata több füzetben jelent meg, ezekből többet is találtam, de egyenlőre csak ez az egy példány lett fotóképes, A többiek még várakoznak a szépészeti beavatkozásra... Egyébként ezek zseniális segédanyagok tanuláshoz, fordításhoz, a fordítás tanulásához. Nagy kár, hogy már ilyesmit nem adnak ki, pedig tényleg zseniális darabok.
Például a gall háborúkat könyvenként veszi végig. Van egy rövid tartalmi összefoglaló, utána pedig következik a mondatonkénti fordítás. Részletesen kielemezve, a nyelvtanulás során nehézséget okozó szavak, szófordulatok, nyelvtani jelenségek kibontva, megmagyarázva. Mi kell még?

   A többiek még egy lezárható bizonyíték-tasakban lapulnak. Vannak sajnos olyan lapok is, akiknek nem került meg a helye. Talán több doboz is volt, csak arról már lemaradtam. Így viszont, az összerakott példányokkal hihetetlenül elégedett vagyok! A fotókon látható könyvek mai szemmel elég kicsik: 15-16cm magasak. A díszítésként használt csigák a Duna kincsei, szintén parányi méretűek, és szintén nagyon ritkán volt alkalmam ilyen különleges darabokat gyűjteni.