A könyvek titkos élete

   Egy könyvet kézbe venni, belelapozni, elolvasni – az egyik legjobb dolog a világon. Jó dolog ám egy új könyv, frissen a könyvesboltból, még ropogósan, de még jobb dolog egy öreg könyv, aminek már megvan a maga élete, még ha egy kicsit viharvert is a külseje. Hiszen annyi mindent elmond magáról, az emberekről, akiknek a kezében megfordult, talán egy időre a sajátjuknak mondhatták, és üzen a múltból, ami mindig tartogat valami érdekeset. A megsárgult, néha meggyötört lapjai között néha kincsek lapulnak. Titkos történetek. Ebből szeretnék most néhányat megmutatni!

   A legöregebb könyveim, akiknek őrzője vagyok ebben az életben, latin nyelvkönyvek, tankönyvek és szótárak. Igazság szerint elég kevés „új” könyv jelenik meg a témában, így a régi kiadásokat keresem. Mit keresem, vadászom! A legjobb kalandok az ilyen könyv-vadászatok. Néha egy kitett árva, egy lomtalanítás vagy valakinek már nem kell-jellegű kincsek édesítik meg a mindennapjaimat és ezáltal a gyűjteményemet is.

  Ezek nem csupán a koruk miatt érdekesek. Némelyikük száz évesnél is régebbi, már maga a magyar nyelv használata is jelentősen eltér a mostanitól. Azt hiszem valahogy így szerettem bele a latinba és a magyarba: egymást tanulva, egy régi, elfeledett ösvényen haladva. Latin nyelvű anyakönyvek magyaros stílusban, magyar nyelvű dokumentumok a latin nyelv sajátosságaival. Kalandos úton került hozzám a kedvenc darabom: Latin stílusgyakorlatok a címe. 1911-ben adták ki, abban a korban, amikor még a latintanulás nem merült ki a ragozások ismételgetésébe. A könyv előlapjára szép szokás szerint a tulajdonos bejegyezte a nevét. Igen ám, de az elmúlt száztíz év alatt a könyvnek négy tulajdonosa is volt! És még ott a könyvtári pecsét is, miszerint a könyv a Besztercebányai Főgimnázium tulajdona volt. Négy ember előttem már biztosan használta a könyvet. Valószínűleg többek kezében megfordult, mert gyakorlatilag az összes lapja tele van írva. Szótározási segédletek, nyelvtani magyarázatok – kinek mire volt szüksége az évek alatt. A végeredmény pedig olyan, mint egy remek recepteskönyv: évek bölcsessége gyűlt fel benne. És természetesen némi diákos megjegyzések, rajzok és viccek is...

   A tulajdonosok neve szépen olvasható. Köszönhetően az internetnek, megkerestem, mi történt velük, miután befejezték az iskolát, tényleg kellett-e latint tanulniuk, vagy csak amolyan iskolai nyűg volt. Lássuk a könyv egykori tulajdonosait!

   Első gazdája Weiterschütz Antal, aki 1915-ben már a Selmecbányai M. Kir. Bányászati és Erdészeti Főiskola hallgatója, innen vonul be a frontra. Feltehetően nem halt meg a háborúban, mert a veszteséglajstromban nem szerepelt, de a további sorsáról nem tudok semmit. A családja is Selmecbányáról származik, ami idő közben Szlovák terület lett, ami nem könnyíti meg a múlt eseményeinek nyomon követését... Gyönyörű, kalligrafikus kézírása van, fekete tintás, szálkás betűit már ismerősként üdvözlöm a lapszéleken.

   Schuszter Róbert már fiatalon egészen egyedi aláírást, szignót fejlesztett ki magának, és néhány ceruzarajzzal is gazdagította a könyvet. Selmecbányai származású, a gimnáziumban tanult. Az egyetemet Budapesten végezte, a Budapesti Magyar Királyi Egyetem bölcsészhallgatója. Szíve aztán hazahúzta;  a selmecbányai gimnáziumban lett tanár: latint és magyar irodalmat tanított. Nem tudom, hogy akkoriban ez a könyv még ott volt-e a könyvtárban, és a szemfüles tanítványok láthatták-e a tanáruk ifjúkori bejegyzéseit a könyvbe...

   Ficzel János elegáns pecsétje a lap tetején csak a nevét árulja el. Ezek a szolid, pecsétes ex librisek inkább később kerültek divatba, nem valószínű, hogy diákról lenne szó. Inkább egy szenvedélyes gyűjtő, aki kifejezetten a könyvritkaságokra vadászik. Mivel a neve gyakori  Selmecbányán, nem árult el magáról többet, így csak találgatni tudok a személyéről. Ha a könyv már akkor tele volt írva, különösen értékes lehetett. Vagy talán ő is a selmeci gimnáziumba járt, és emlékként tartotta meg a könyvet.

   A negyedik tulajdonos a kerek betűkkel író, ám lelkesen firkáló Lakomcsik Károly, aki az írása alapján igazi szeleburdi fiúnak tűnik, sokat rajzolt is a könyvbe, mindent áthúzott és megcsillagozott, egy-egy nevelő célzatú római anekdotához nem átallott a személyes véleményét is mellékelni. A szeles kisfiúból később orvos lett. Gondolom a receptjeit is hasonlóan heves kézírással írta meg, a patikusok legnagyobb bánatára.

  Ezek után még kérdés, hogy érdemes-e latin tanulni?!? Naná, hogy igen! Egy könyvben sokszor a mellékelt jegyzet maga is egy külön történet. Csak úgy, mint az anyakönyvek esetében (sokat foglalkoztam családfa kutatással). A bejegyzéseket végző pap/egyházi személy olykor bátran megjegyzéseket, kész történeteket fűzött egy puszta születési/ halálozási bejegyzéshez. Nem is szólva a kalandos mennyegzőkről, amelyek meghiúsultak egészen regényes okokból: szökött menyasszony, hűtlen vőlegény, előkerült gyermek, eltitkolt házastárs. Mindez gyakran latinul.

     A könyvek lapjai között gyakran találni ott felejtett képeslapokat, üdvözlő lapokat. A fotóra Bálint Ágnes Mazsoláját ábrázoló képeslapját tettem fel. Micsoda meglepetés volt, amíg a fekete-fehér tévén néztük Mazsolát, és egyszer csak kiderült, hogy a malacka nem is olyan „igazi” rózsaszín malac, hanem zöld! Mazsola kalandjai is természetesen újraolvasást követeltek. Mert azért a könyv mindig többet nyújt, mint a film. A kedvenc 'leletem' egy kislány soha el nem küldött levele egy nyári táborból, ahol hosszasan panaszolja a szüleinek, hogy milyen borzasztó körülmények között nyaral. Azt hiszem eleve tisztában volt vele, hogy a levele már a táboroztatók cenzúráján sem menne át, így nem is tervezte a továbbítását, ám meghatóan őszinte egy olyan világról, ahonnan csak a boldogságnak és az önfeledt gyermekkornak kell(ene) sugároznia.

   Fényképek, emlékek csusszannak ki az öreg könyvek lapjai közül. Talán már az is elfelejtette őket, aki oda tette. A képek lenyomata szinte beleég a lapokba, ahol évtizedeket töltöttek, így örökre ott maradnak. A megsárgult, kifakult képek pedig nekünk, kései utódoknak már alig mondanak valamit. De azért nagyon szeretem őket, minden ilyen régi kép egy kis ablak a múltra. Ugyanígy a buszjegyek, vonatjegyek. A vonatok szerelmeseként talált rám az egyik kötetben a Budapesti Egyesített Városi Vasutak menetjegye. Dátum nem szerepel rajta, ám az ára 1 korona, amely 1925-ig volt fizetőeszköz. A jegy kiadója a Budapesti Egyesített Városi Vasutak, mely mindössze 4 évig 1918-tól 1922-ig létezett, tehát a könyv lapjai között talált vonaljegy ebből az időszakból származik, ott lapult, több, mint 100 évig, túlélve háborút, forradalmat, míg 2023-ban az ölembe pottyant. Aztán itt egy másik menetjegy egy HÉV szerelvényhez. A HÉV pedig, ami sem nem villamos, sem nem vonat (bár azért inkább vonat), szintén kötött pályás királynő, az elsárgult menetjegy pedig 1979. augusztusában lett lepecsételve, Budakalászon. Talán egy kellemes késő nyári kirándulás emléke... A régi jegyek, amelyeket divatos szóval újrahasznosítottak könyvjelzőként.

   Végezetül pedig két nyeremény szelvényt szeretnék megmutatni, amit sosem váltottak ki. Az Ünnepi Könyvhét és a Könyvfesztivál alkalmára készültek. Talán aki kilátogatott erre a könyves rendezvényekre, a vásárolt könyv mellé kapta a sorsjegyeket, szépen behajtogatta a könyv lapjai közé, hogy aztán örökre elfelejtse... Így pihentek ezek a szelvények is ötven éven át, amikor megtaláltam őket, és egy hangulatos délután keretében felidéztem, hogy milyen jó is régi, öreg könyveket forgatni, lapozni, olvasni!