Az Odüsszeiából jól ismerjük Argosz, a
hűséges kutya történetét. Fiatal kölyökkutyaként került Odüsszeuszhoz, és nem
is tölthettek együtt sok időt, hiszen Odüsszeusz elment a trójai háborúba, a
húsz év elszaladt, ez pedig egy kutya számára egy egész élet. Ám Argosz a hűség
mintaképe, öreg és beteg és bolhás, amikor Odüsszeusz végre hazatér Ithakába,
ám életében van, és nem adta fel a reményt, hogy újra láthatja gazdáját.
Odüsszeusz szíve megszakad a bánattól, megsimogatja, és a hű eb a lábainál hal
meg – immár boldogan. De a mi a helyzet Penelopéval? Neki látszólag nincs
'háziállata'. Vagy mégis?
Ma a díszállatokra, a kis kedvencekre úgy
tekintünk, mint akiket pusztán kedvtelésből tartunk, érzelmi okokból. Vagyis
egy haszonállat a mai értelmezés szerint nem lehet kis kedvenc, hiszen a
tejéért/ tojásáért/ húsáért, satöbbi tartjuk. Vagy mint haszonállat munkát
végez, szánt, igát húz, netán vadászeb. És akkor már nem is lehet az ember
legjobb barátja? A haszonállatok még csak-csak beleférnek a díszállat, ölbebaba
és kis kedvenc kategóriába, hiszen a szívünk mélyén azért elfogadjuk, hogy
attól még lehet szeretni is egy állatot, hogy valamiféle feladatot is ellát.
Lásd vakvezető kutyák, rendőrkutyák, katonai lovak. Őket is lehet ám szeretni,
gazdájukkal általában elég szoros kapcsolatuk van, még ha túlságosan
érzelgősségnek is tűnik ilyesmit bevallani. A kritikus pont épp azokkal az
állatokkal van, akiket amúgy megeszünk. Mert hogyan is lehetnek ők kis
kedvencek, ha amúgy pontosan tudjuk, hogy milyen mennyei érzés beleharapni a
ropogósra sült popijukba...
Penelopé, mint sok görög asszony, szerette a
háziállatait. És ezek a jószágok, akik közel álltak a szívéhez, történetesen
ludak. De tényleg szerette őket, hiszen ő maga mondja el mit érez irántuk,
mikor egy álmát meséli el. De halljuk Penelopét:
„Húsz ludam él házamban,
a búzát itt eszik egyre,
vízbekeverten, örül, ha
tekintek rájuk, a szívem;
horgascsőrű hatalmas sas
jött most a hegyekből
és megfogta nyakát
mindnek s meg is ölte: hevertek
itt a teremben, a sas
meg az isteni légbe röpült fel.
Én meg fölsírtam s
jajgattam az álom ölében,
és az akhájai széphaju
nők köribém seregeltek,
míg sírtam hevesen, hogy
a sas lecsapott ludaimra.”
(Homérosz, Odüsszeia
XIX. 536-543 sorok, Devecseri Gábor fordítása)
Igen, ez egy szimbolikus álom, ami
előrevetíti a további történéseket, ám egy fontos mozzanata mégis, hogy vegyük
észre, Penelopé ludakat tart, akiket pedig szeret, mint állati társaságot,
aggódik értük és szívén viseli sorsukat. Ez azt gondolom kimeríti az
állatszeretet fogalmát. De vajon játszott-e velük? Beszélgetett velük? Elsírta
nekik a bánatát? Talán igen, talán nem. Penelopé nagyon zárkózott, senkiben sem
bízik igazán, senkire sem bízza rá a titkait, kételyeit, aggodalmait. Talán a
kedves állataira igen.
A görögök még egy kicsit másként tekintettek
a háziállatokra. Egy haszonállat is lehetett a család megbecsült tagja, a
gyerek játszótársa, akár egy tücsök, béka, páva vagy tyúkok. Nem vontak olyan
éles határvonalat az állatok feladatai köré, mint manapság tesszük. És nem is
tekintették őket a saját gyermekeiknek, nem öltöztették be őket (na jó, a
majmokat minden korban imádták felöltöztetni, de az egy másik történet...) és
nem bántak velük úgy, mintha emberek lennének. Mondjuk azt, hogy a helyén
kezelték ezt a kérdést?
A 'nem szokványos' (értsd: mai értelemben
elfogadott) háziállatok ma már mulatságosan hatnak, ám ha belegondolsz, minden
állatot lehet szeretni. Mint ez a vörösalakos vázafestmény is mutatja, egy liba
kiváló házikedvenc lehet, még ha első pillantásra, mai szemmel szokatlannak is
tűnik. A madárfélék okosak, eszesek, és a legtöbb állatban megvan a
kíváncsiság, az érdeklődés, amit mi emberek általában oly nagyra értékelünk
bennük. A váza i.e.470 – 460 körül készült, egy elegáns nő labdázik a libájával
– vagy zsonglőrködéssel mulattatja – és szemmel láthatóan mindketten jól érzik
magukat. Miért ne?
Ám a kérdés, hogy Penelopé nem egyetlen
ludat tisztelt meg a figyelmével és szeretetével, hanem mindjárt húszat. Ez
elég nagy szám, nem kizárt, hogy a háztartás összes lúdja benne foglaltatik.
Vagyis nincsenek elkülönítve azok, akiket megesznek, és akiket nem. A mohó
kérők, akik ott élősködnek, pedig válogatás nélkül megesznek mindent és
mindenkit. És Penelopé? Ő vajon megette a barátait? Talán igen, talán nem.
Egyáltalán el kell ezt a két dolgot különítenünk?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése