Óbudai séták - a vízvezeték pillérsora

   Autóval átszáguldva látható a Szentendrei úton, pontosan az Aquincumi Múzeummal szemben, a sztráda két sávját elválasztó zöld susnyásban bújik meg a néha vízvezeték konzervált maradványa. Egy kis darab egészen magasra fel van építve, bár így is jóval mélyebben húzódik, mint a mostani utcaszint. Azt talán már kevesebben tudják, hogy ez is a múzeum szerves része, vagyis a kialakításakor úgy építették ki a vízvezeték látható romjait, hogy látogatható legyen. Egész pontosan két helyen, az elején és a végén gyalogos átkelőhely van, kifejezetten ezért, hogy átkeljünk és megnézzük!

   Az útról egészen kis szakasz látszik, szinte csak az újra felépített, teljes vízvezeték-darab, de érdemes egyszer nekivágni és felfedezni, mert a burjánzó természet sok római kincset rejt! A szakasz mindössze kétszáz méter hosszú, ám annál izgalmasabb! A nyári viharoknál nincs szebb, talán csak a vihar utáni szivárvány, amint láthatjátok, sikerült egy ilyen nyári záport elkapnom (és igen, megáztam), de a haragos szürke felhők kavargó fodrozódása mindent megért. Az Auchan felőli oldalon kezdtem a kirándulást, ott keltem át a Szentendrei úton, nyomógombos lámpa van, de működik! Egy kis szakaszon egészen közel kell menni az autókhoz. Ezt persze nem így tervezték az eredeti sétautat így alkották meg:

   Ez az a bizonyos vízvezeték-szakasz, amit oly sokan előttünk még a felszínen láttak, rögzítettek, megemlékeztek róla. Ahogyan az amfiteátrum is, ez is szép lassan 'elkopott'. Sajna azok a romok, amelyek rég óta ismertek, mind erre a sorsra jutottak: elkoptak. Egész pontosan az építkezésekhez elhordták őket, mint az éhes varjak szétcsipegették, de ezt azért nem szokták így totum factum leírni, hanem eróziónak és romlásnak nevezik a – gyakorlatilag – rongálást. Pedig a kősor a 14. századi oklevelekben még mint birtokhatár szerepel, Marsigli utazó mérnök pedig még a teljes hosszában láthatta a 18. században. Tehát a vízvezetékből is, mire a szakszerű feltárást megérte, alig maradt valami (1857-ben már felmérték mint műemléket, de csak 1923-ban történt az első tudományos vizsgálata). Pedig ez nem ám holmi kis kanális, mert nem csupán az aquincumi polgárvárost, fürdőit és kútjait és díszkútjait látta el vízzel, hanem a Flórián tér alatt feltárt legiotábort is.

   A vízellátás forrása a mai Római Strand területén volt, ahol összesen 14(!) forrást tártak fel. Persze ezt ma már nehéz elképzelni, látva azt a pinduri tavat, de a környék vízrajza a római korban egészen más volt. A római kori Aquincum megismerését azt gondolom a vízrajz alapos tanulmányozásával kéne kezdeni, hiszen ha csak az Aranyhegyi patakra vetjük pillantásunkat, szinte hihetetlen, hogy nem is olyan régen még combos malomkerekeket hajtott. És igaz ez a környező hegyekből lezúduló vizekre, a Duna nyomvonalára és az akkori folyókra, patakokra is. Egészen más volt, így a táj is másként festett. Nem is beszélve Gorsiumról, ahol a semmi közepén egy kikötő áll. Ma már bizarr látványt nyújt, de érdemes foglalkozni a témával. Akár csak a négy katonai felmérés térképe is érzékletes képet nyújt a mai korunkat megelőző vízrajzi helyzetről. Tényleg mindenkinek jó szívvel ajánlom ezeket a térképeket, hiszen elképesztő változások mentek végbe csak az elmúlt száz évben is.

   Miután elhaladtam a száguldó autók mellett a derékig érő fűben (na jó, ez nagy kunszt ha az ember lánya csak másfél méterrel nőtt ki a földből) a rekonstruált pillérsor mellett, impozáns látványként, amolyan fenséges épület-királynőként tornyosul elő a régi trafóház, most már a múzeum épülete, tetején Budapest címerével és oszlopsorával, mint egy birodalmi székház. Itt épül az új sétány és új bejárat, a képeken még csak épül. A sétányon dizájnos császár-portrékat is láthatunk, ami innen persze nem látszik, de hát jóval a járószint alatt vagyunk. Tovább haladva a pillérek megfogyatkoznak, csonkokat és torzókat látunk, amit már félig-meddig visszakövetelt magának az anyatermészet. Azt is mondhatná, úgy fest az egész, mint egy feltárásra váró, titkos, elsüllyedt rommező. Persze már fel van tárva, de az összhatás egészen vadregényes. Igen, magammal kellett volna vinnem a növényhatározómat is, akkor most be tudnék számolni nektek arról a számtalan vadvirágról, aki a kővé dermedt pillérek repedésein, szegletein nő. Így sajnos csak annyit mondhatok, hogy sok a pipacs. És a toklász. Az ebeket hagyjátok otthon.

   Az építését Traianus császár idejére teszik, és elsősorban a legiotábor vízellátása volt a fő cél. Az i. sz. 3. század első felére jött a szerepkör bővülése, vagyis ekkor fogták be a vízvezetéket a polgárváros ellátására is. A kecses pillérek lábai közötti részeket a polgárváros területénél befalazták, így a betörések, barbár hordák aljas támadásai ellen is védelmet nyújtott, mint egy fal. A pillérek 3 méterenként követték egymást (tényleg brutális kőmennyiség kellett a megépítéséhez!), ezek tetején húzódott maga a csatorna, ahol agyagcsövekben folyt a víz. A csatornából pilléreken vezették le a vizet elosztó tartályokban, és innen a járda alatti szinten ágaztak tovább csövek, amelyek a házakhoz, fürdőkhöz vezettek. Mivel ez a monstrum átszeli a várost, gyakorlatilag ketté is vágta. Átjárni alatta csak meghatározott helyeken lehetett. A mai romkert felőli oldalon kis sikátorok húzódtak végig a pillérsor alatt, a romkertben látható üzletsor boltjai elválasztó sötét, kis utcák. Azt hiszen igazán baljós hely lehetett! Ezt a hangulatot adja vissza az a szakasz, ahol a felüljáró alatt haladunk, félig árnyékban, félig a növényzetbe rejtve. Az üzletek hátsó ablakainak helyeit láthatjuk. A felüljáró egészen fölénk tornyosul, tényleg sikátor hangulatú a hely. Régebben sok lakója volt ennek a helynek (mármint emberek), most huzamosabb itt tartózkodásnak nem láttam nyomát, de lehet a hatalmas pázsit az oka. Vagy csak télre jönnek ide, nem tudom. De nem kellett hálózsákokat és szemétkupacokat kerülgetni, ellenben egy bozótvágó kés elkelt volna. A sikátoros rész egészen kicsinek látszik, ám nem olyan miniatűr, kényelmesen végig lehet alatta sétálni. A burjánzó zöldet amúgy sem ajánlom, mert ugyan valaha volt itt egy kőlapokkal burkolt tanösvény, de az már egyáltalán nem látszik, és a csatorna-maradványokat pedig teljesen benőtte a növényzet, csak akkor lehet észrevenni őket, mikor már bokáig belesüllyed az ember. Utunk végeztével pedig ismét kijutunk a felüljáró alól, ahol egy lépcsősor földbe süppedt maradványai vezetnek fel az úttestre, a zebrához, ahol ismét nyomógombos-lámpás megoldással a Záhony utca felé átkelhetünk a járdára. Az utolsó kőpillér lába szép nagy és lapos, az ember itt kényelmesen levetkőzhet, és kirázhatja ruháiból a toklászt. Én is így tettem.

   A HÉV építésekor szintén sok pillércsonkot emeltek ki a helyéről, ezeket mind-mind a HÉV mellett állították ki. Aquincum megállót is kifejezetten a dinamikusan fejlődő romkert és kulturális örökség tisztelete miatt hozták létre. Az 1970-es évek végén bővítették ki a Szentendrei utat, az út terveit Topál József készítette, a pillérsor műemléki helyreállítását és a rekonstrukciót pedig Hajnóczi Gyula tervezte. Ez a kis sétány 1981-ben készült el, azóta gazdagítja Budapestet.