 |
| emlékművek a Via Appia mentén |
A rómaiak a legkorábbi időktől kezdve komoly
hangsúlyt fektettek a halállal és a temetkezéssel kapcsolatos problémakör
törvényi szabályozására. Már a XII táblás törvények (i.e.451/450) X. táblájának
első helyen idézett cikkelye rendelkezett a halottégetés, illetve a temetkezés
Róma megszentelt határain, a pomeriumon belüli szigorú tilalmáról,
aminek szavakba is öntött tűzvédelmi, illetve kimondatlan epidemiológiai okai
voltak. A tapasztalatból táplálkozó félelem olvasható ki a senatusi határozatok
végrehajtását megörökítő magistratusi feliratokból, amelyek a lakott terület
határain belül tilalmazták az ürülék (stercus) és tetemek (cadavera)
lerakását.
A rómaiak ősi felfogása, miszerint az élők
városától határozottan el kell különíteni a „halottak városát” (necropolis),
a világbirodalom kiépülése után is érvényben maradt. Az elkülönítés mértékét,
vagyis a halottégetők és temetők lakóhelytől való távolságát a városi jogú
települések alaptörvényeiben határozták meg. A temetők kezdetben a városból
kivezető utak mentén létesültek. Az utak mellé a leggazdagabb családok
temetkeztek, sírépítményeik maradványai az egykori birodalom több pontján ma is
a felszínen állnak. Az utak mentén hosszan elnyúló temetők az idő
előrehaladtával szélességben is mind tagoltabbá váltak, terebélyesedtek, végül
a jelentősebb élettartamú településeket teljesen körbefogták.
A törvényi előírások alól Aquincum sem volt
kivétel. A katonaváros nyugati temetője a mai Bécsi út nyugati oldalán húzódik,
hozzávetőlegesen a Nagyszombat utcai amfiteátrum vonalától a Zay utcáig. Az
északi temető a legiotábor északi kapuján kilépő és a polgárváros forumához
vezető út két oldalán terül el, a mai Bogdáni úttól északra. A főút két oldalán
elnyúló sírmezők – északnyugaton a Benedek Elek utcai és Kaszásdűlő-Raktárrév,
az út másik oldalán pedig a Ladik utcai temető – fokozatos északi irányú
terjeszkedésük során fokozatosan összeolvadtak a polgárváros déli temetőjével.
A Duna és a Filatorigát egykori patakjai közé szorított északi temetők
terjeszkedési lehetőségei végesek voltak, ezen a területen az egymásra
temetkezés idővel mind nagyobb mértéket öltött.
A római temetők gazdagon festett
sírépítményei és sztéléi között zajlott az élet, az elhunytakat látogató
hozzátartozók mellett a nem rendeltetésszerűen használók köre is meglehetősen
népes volt. Utóbbiakat olykor illendő viselkedésre intették a sírkövek
feliratai. Aquincum katonás társadalmában a sírfeliratok pragmatikus
szövegezésűek, kicsit talán egysíkúak is, a római lélek művészi, humoros vagy
éppen bizarr megnyilvánulásai inkább a birodalom belső területein érhetők
tetten.
A Severus-kori konjunktúra lecsengésével a
katonavárosi terület növekedése leállt, majd szép lassan zsugorodni kezdett. Az
amfiteátrumtól délre fekvő külvárosi sávot feladták, majd rövid idő elteltével,
a 3. század közepétől temetkezési célra vették igénybe. Ezzel a katonavárost
nem csak nyugatról és – amennyire a sajátos vízrajzi viszonyok megengedték –
északról, hanem már délről is sírmező ölelte körbe. A „halottak városának”
terjeszkedését ekkor még a régi temetők túlzsúfoltsága indokolta, a folyamat
azonban néhány évtized leforgása alatt új indíttatást nyert, jelentősen és végzetesen
megváltozott.
 |
| a sírköveket is festették |
Egyszer valamikor régen
volt a Pacsirtamező utcai Táborvárosi Múzeumban egy tájékoztató tábla, a szöveg
onnan származik...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése