Diocletianus regénye

   A könyv nem mai darab, 1978-ban jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában. Sajnos bár a szerző több könyvet is írt, mi több, maga is tudott magyarul (de nem írt magyarul), ez az egyetlen regénye, amit lefordítottak magyarra. Pedig különösen érdekes nekünk, magyaroknak is, nem csupán az izgalmas történelmi-regény volta miatt, hanem egy kicsit rólunk is szól, magyarokról, közép-európaiakról.

   Római történelem, a Krisztus születése utáni 3. század. Róma már nem a világ közepe, színre léptek az illír császárok. A regény főszereplője Diocletianus, mint katona, mint császár, és mint a hatalomtól visszavonult idős ember. Egy karrier, egy élettörténet regénye, miközben az egész kor megelevenedik: ám nem a színes fantáziájú író ihletettségének köszönhetően, hanem a pontos történelmi tények mentén. Regény, ám mégis időről-időre, szokatlan módon, a szerző a történelmi tények hitelességét is beleszúrja a szövegbe. Ki nem kérdezi meg egy regény olvasásakor, hogy Mi ebből az igaz? Ivanji azonnal meg is mondja: kik a valódi szereplők, valódi események, és kik azok, akiket maga talált ki. Izgalmas így olvasni egy regényt, ami ezzel együtt megőrzi a regényességét.

   A legnagyobb erőssége éppen ezért nem a szédületes kalandokban rejlik, nem a hihetetlen történetben vagy újszerű karakterábrázolásban, hanem a finoman beleszőtt filozófiában, és Közép-Európa regényes szeretetében. Talán épp ez a jellegzetessége hozza hozzánk a lehető legközelebb az ókori Illyricumot (Moesia, Dalmatia, Pannonia provinciák a változó határaikkal), az ókori római életérzést, ami nem azonos Rómával és a keleti blokkot, amit már talán akkor is egy kicsit lenéztek. Diocletianus gondolatai, világképe, önmagával folytatott vitái egy gondolkodó ember kételyei, kérdései, mint Seneca, akit a kétségei miatt az utókor előszeretettel kategorizált 'gyenge jellemnek'. És Seneca gondolatai is feltűnnek, hiszen az ember, aki gondolkodik, kérdéseket fogalmaz meg, és fordul tanácsért, útmutatásért ókori bölcsekhez. És igen, sok áthallás van a mai kor és a Diocletianus kora közötti világgal, problémákkal.

   Aztán ott van a kereszténység térhódításának kérdése. Bár a történelmet mindig a győztesek írják – elcsépelt igazság – ám a regény erőssége, hogy nem a keresztény szempontot tekinti elsődlegesnek, hanem a kor szellemét, az ókori vallások, kultuszok erős jelenlétét, és ebben a közegben, ebben az aspektusban mutatja be az új, feltörekvő vallást. Vagyis a keresztényüldözés és a keresztények elleni szankciók nem a világ igazságtalanságaként jelennek meg, hanem egy természetes folyamat részeként. Ezzel persze lehet vitatkozni, de szerintem sokkal élőbb, életszerűbb az ilyen ábrázolás, semmint az utólagosan beleerőszakolt „bántották a keresztényeket” szemlélet.

   A mély gondolatok mellett finoman kirajzolódik a Duna folyásának térsége, a Duna, ami időtlen idők óta összeköt minket népeket, akik a vizét isszuk, akik a partján lakunk. Akkor is, ha sokat veszekszünk, akkor is, ha nem értünk egyet. A Duna mindig is a miénk volt, a szívünk, a lelkünk, Közép-Európa ékköve, kincse. A mai Szerbia területe is megelevenedik, az örökké hullámzó tenger, a birkák és a hegyek. Vérbeli közép-európai regény, ami igazán nekünk szól!

   Ivanji mindezt még Jugoszláviában írta, vagyis abban a korban, amikor Szerbia, Bosznia, Horvátország egy föderációban élt. Kísértetiesen hasonlít ez az állapot a Római Birodalom akkori képére: különféle népek élnek együtt, egy 'civilizáció' égisze alatt. Aztán ahogyan szétrobbant a Szovjetúnió, szétrobbantak ezek a föderációs államok is, szétdarabolódtak, önállósodtak. Hogy jobb lett-e valami, vagy a laza szövetség volt a jobb állapot egy erős vezetővel? Nem tudom. De a könyv kiváló gondolatébresztő ebben a témában.

a kagylók, csigák és kövek mind a Duna kincsei...

   Nehezen beszerezhető könyv, pedig egy gyöngyszem. Végezetül egy kis ízelítő a tenger hullámzását idéző meditatív stílusból:

   „Diocletianus uralkodásának hatodik esztendejét is jobbára utazásokkal töltötte. Könnyedén legyőzte a szarmatákat, akik arra vetemedtek, hogy behatoljanak az északnyugati határokon. Bejárta Pannoniát. Lehajózott a Dunán, meglátogatta azt a helyet, ahol egykor Traianus híres hídja ívelte át az egyik legnagyobb európai folyót.

- Ez a folyó a legbiztosabb határ! - mondta határozottan. - Nem kelünk át rajta. A hidat nem építjük újjá.

   Ritka hatalmas halakkal és ízletes ikrával kínálták. Jóízűen evett, de amikor halászni hívták, erre nem mutatott kedvet.

- Én vadász vagyok, nem halász...

   A zavaros hullámokat nézte, amelyek mintha valahova siettek volna. A tenger nem siet sehova, váltakozik a dagály meg az apály, de célja nincs. A tenger örökkévalóság. A folyó úgy tesz, mintha határozott célja volna, hömpölyög, széles hátán fűcsomókat, fatörzseket, tetemeket visz – meg a hajókat, melyeket emberkéz készített. Célba akar érni. S aki rövidlátó, inkább hihet a folyónak, mint a tengernek, csak azért, mert célja van. De mi ez a cél? A tenger. Ugyanaz a tenger, amely maga a cél nélküli örökkévalóság. Jó volna, ha több időm lenne elgondolkodni ezeken az alapvető kérdéseken, gondolta a császár, miközben a Száva és a Duna találkozásánál emelkedő hegyet meg Singidunum városát, a Száva torkolatát és a náddal benőtt hatalmas szigetet nézte, amely a két folyó összeölelkezését és közös útjuk kezdetét jelölte. A hajóról azután újra lóra szállt, és elindult Adrianopolisba, Bizáncba, májusban pedig már Antiochiában meg Emesában volt.”

Ivan Ivanji: Diocletianus (fordította Predrag Stepanović)

Traianus híres hídjának romjai ma is láthatóak és látogathatóak a szerbiai Kladovónál:

ilyen lehetett...