„Az aforizmát (görögül
aphorizmosz, a.m. meghatározás) van, aki a közmondás szomszédságában helyezi
el, s ebben jókora adag igazság van, mert mind a kettő erkölcsi tárgyú
megállapítást, a mindennapi élet jelenségeire vonatkozó értékítéletet közvetít
röviden, közérthető módon. Ám a kettőt tisztán elhatárolja egyrészt az, hogy a
közmondás népi tapasztalatok lecsapódása, s mint folklorisztikus műfajnak –
eltérően az aforizmától – nem ismerjük az alkotóját. Másrészt az aforizma
sajátos ízét – az átültető számára nehezen megoldható, a latin nyelv
természetéből fakadó tömörségen, világosságon kívül – az egyéni, néha éppen
rafinált stílus adja meg, melyben többnyire nagy súlyt kap a paradoxon, a
meghökkentő túlzás és főleg az ellentét, melynek második része, válaszolva az
aforizma első felére, sok esetben csattanóval zárul.
Közeli rokon a szállóige vagy kevésbé ismert nevén a szárnyas ige – az utóbbi fordítása – a megfelelő görög, latin, német, francia kifejezésnek – ,mely nem született önállónak, mint az aforizma, hanem eredetileg szervesen beletartozott valamely irodalmi szövegbe (vers, elbeszélés, eposz, regény, dráma, szónoklat, értekezés, levél), de utóbb – megkapó tartalma és az aforizmával való hasonlósága miatt – független igézetté vált, s nem tudnánk megkülönböztetni az aforizmától, ha nem ismernők származását, ha nem tudnánk, hogy melyik versből, levélből, stb. szakadt ki. Az önállósulás olykor nem csak az irodalmi alkotásból való kilépéssel jár együtt, hanem kisebb fokú sűrítéssel, csonkulással, vagy azzal, hogy a mellékmondat főmondattá alakul át, tehát a szállóige nem feltétlenül szó szerinti idézet.”
Szabó György – Sötétben
tündöklőbb a fény (római szállóigék és aforizmák)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése