Beszélgessünk a könyvekről! Egy nap a városban...

   Rengeteget hezitáltam, hogy mit is mondjak erről a könyvről. Tavaly év végén jelent meg, aznap, amikor megérkezett a boltokba, magamhoz vettem és egy ebédszünettel megszakítva el is olvastam. Vártam nagyon a megjelenését... És mégis, hol maradnak a konfetti-fellegek? Hát, ez a könyv végül is elindított valamit, de a legkevésbé sem azt, amire hivatott lett volna. Azóta is töprengtem, gondolkodtam, de a lavina csak tovább dagadt. Aztán úgy voltam vele, hát legyen, lesz ami lesz.

  Matyszak Egy nap a városban – Az ókori Róma című könyvéről van szó. Angolul már olvastam, de nagyon vártam a magyar kiadást. Miért is? Mert az ókori auktorokat fordítók minőségi fordítók. És egy jó fordító, egy nyelvmester egy angol könyvet a maga nyelvi leleményével még újabb magaslatokra képes emelni. A könyv a törzsszövegen kívül sok szemelvényt és érdekes adalékokat is tartalmaz, ami együtt olvasva valódi történelmi csemegét kínál. Szóval hatalmas elvárásokkal voltam a könyv iránt. Antik minőséget vártam. Fényt, ragyogást, káprázatot. Varázslatot, ami az ókori Rómát kiemeli a tankönyvszagú mocsárból és az őt megillető magasságokba emeli az érdeklődő olvasók körében. Mert szükség van ilyenekre. Bocsánat, szükség lenne.

   A könyv témája zseniális: huszonnégy óra történéseit huszonnégy fiktív karakter életén keresztül éljük át. Egy igazi száguldás, egy igazi, hiánypótló csemege a kicsit (talán nem is olyan kicsit) a tudomány elefántcsonttornyába visszavonult filológia kiszabadítására. Mert a filológia célja többek között a közkinccsé tétel, a megosztás, az érthetővé tétel, az ismertetés, és nem az okoskodó elvagdalás, elidegenítés. Még a hetvenes években is hetilapokban, újságokban is írnak egy-egy ókori témáról, könyvről, fordításról. Amikor még a filológia nem menekült el a való élet színpadáról, hanem a 'közember' életének része volt. Homérosz nem a rettegett iskolai mumus volt, hanem klasszikus, igényes olvasmány. Igen, történt valami a világban, a könyvkiadásban, az olvasási szokásokban...

  Visszakanyarodva a könyvhöz, ez a huszonnégy karakter amolyan átlagember, akik akár ma is élhetnének, hiszen olyanok, mint mi magunk. Szerintem zseniális ötlet így bemutatni a várost, a társadalmat, a szokásokat, a világot, és azt, ahogyan az emberek látják ezt a világot, történelmi távlatok és nagyívű áttekintések nélkül. Hiszen rengeteg alkalmat kínál szokások, különlegességek bemutatására, és Matyszak ezt alaposan ki is aknázta, hiszen hihetetlenül sok információt kapunk – közvetlen, barátságos, könnyed stílusban, nem a tudományos ismeretterjesztő munkák tudományosan okos stílusában. Matyszak nagy tudású, és ezt nem fél velünk megosztani a maga légiesen könnyed stílusában. Talán még Mary Beardet említhetném a ma élők közül, aki ennyire egyszerűen, pontosan és NEM tudományos stílusban tud mesélni az ókorról. Igen, az átlagembernek, aki nem kíváncsi minden lábjegyzetre és hivatkozásra, mert megvan a maga élete, munkája, nem szentelte az életét a filológia feltárására, talán nem is szellemi körben tevékenykedik, de bocsássátok meg neki, nagy tudású tudorok, merészel érdeklődni az ókori kultúrák iránt. Ma Magyarországon ez mintha bűn lenne. Ha nem értesz hozzá professzionális szinten, akkor hogyan mered a szádra venni, hogy Ovidius?!? Ugyanez a latinnal. Ha nem beszéled TÖKÉLETESEN és nem ezzel töltötted a fél életedet, akkor hogyan merészel egyáltalán bármivel kapcsolatban véleményt formálni?!? Nos, sehogy. Lassan a klasszikus műveltség teljesen kikopott a 'köztudatból', és a tudósok nagyon elégedettek lehetnek, hiszen már az övék, és csakis az övék.

  Pedig nem volt ez mindig így. Az ókor, a letűnt kultúrák iránti érdeklődés igenis egy hobbi is lehet, ha valaki nem sudoku rejtvényeket fejt hanem tegyük fel egy kicsit latinozik. Engedjétek meg nekik. Ennek nyugaton egész szimpatikus kultúrája van. Közösségi oldalakon lehet beszélgetni a témáról, lábjegyzetek és hivatkozások nélkül. Csak úgy, mert jól esik. És pontosan ebben a szellemi űrbe, ebbe a rosszindulattal mérgezett közegbe landolt Matyszak könyve, amitől azt vártam, hogy témája lehessen a baráti beszélgetéseknek, kiindulópontja lehessen a további olvasásoknak, összességében egy olyan könyvet vártam, ami végre áttörheti a falakat, hogy a letűnt kultúrák nem a pohos iskolai évek rémálmai, hanem a mai kultúránk gyökerei, igenis van létjogosultságuk. Igen, tudom egy kicsit romantikus lélek vagyok, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára...

  Megkaparintottam a könyvet, az elkövetkező szellemi felragyogás zálogát. Elkezdtem olvasni. A fordító neve garanciát ígért a minőségre, hiszen a Gondolat Kiadó főszerkesztője (volt), Böröczi Tamás. Épp miatta tartott ennyi ideig a lamentálás. (Halljátok, GONDOLAT Kiadó, nálam benne van az első három kedvencben!!) A könyvet olvasva az volt az első gondolatom, hogy nem, ez nem lehetett ő, hiszen aki Platónnal megbirkózik, annak nem jelenthet egy ilyen kis zsenge virágszál problémát. Biztosan valami névtelen szellemíróval végeztették el a melót, ő csak a nevét adta. Nem ez történt. Idővel rájöttem, hogy a baj sokkal mélyebb gyökerű. Elővettem az angol kiadást, és mondatról-mondatra egybevetettem, hogy miért jó az angol és miért nem jó a magyar. Mert hogy a magyar fordítás borzalmas lett. Bocsánat, hogy ezt kell mondanom, de olvashatatlan, élvezhetetlen, modoros, fennhéjázó, idegborzoló és totálisan magyartalan.

  A következő történt. A fordító úgy fordít, ahogyan azt tanítják. Tökéletesen. Hűen. Pontosan. Minden részletre figyel. Ötös. Tanítani lehetne. Steril. Semmi homály, semmi érthetetlenség. Tűpontos. Végig. Egyetlen mellékmondat erejéig sem lankad a figyelme. Mi akkor a baj? Hogy ezek angol mondatok. És az angol mondatok magyarul nem jók. Ordenáré otrombák, nevetségesek, parodisztikusak. Talán a Csengetett, Milord? volt az egyetlen olyan anglicizmusokkal teleerőszakolt alkotás, ahol valami bájos sült ki ebből a kulturális különbségből. Egyéb esetekben ostobán hat. A magyartól teljesen idegen közbeszúrt mellékmondatok, értelmező alárendelő mellékmondatok, előrevetett és hátravetett mondatrészek az egész szöveget megölik. De mutatom, hogy mire is gondoltam. Itt egy részlet magyarul és angolul. Mert ami angolul jól hangzik és laza és jópofa, magyarul – tökéles fordításban – böszme otromba. Tudálékos és modoros.

„Következtetésképpen a lány nem tud szabadulni a tudattól, hogy ma jó eséllyel felpofozzák, megszúrják hajtűvel, vagy akár megégetik a saját maga által felhevített sütővassal, amennyiben tevékenykedése nem felel meg az elvárásoknak.

  A sütővas (calamistrum) felhevítése oly módon történik, hogy a lány a felélesztett tűz parazsába helyezi annak külső, üreges hengerét. Később majd az úrnője haját az eszköz tömör belső rúdja köré csavarja, és úgy helyezi rá a forró külső hengert. Ahogy sok minden mással kapcsolatban is a rabszolgalány életében, a gondos időzítés ezúttal is létfontosságú. Ha a külső rész túlságosan forró, akkor megégeti az úrnő hajfürtjeit. Ha viszont nem eléggé forró, akkor a haj nem göndörödik be. Márpedig mindkét esetben a fodrászt fogják hibáztatni, vagyis a dolgot a lány sínyli meg. Az ő bevált módszere az, hogy a hengert erősen felforrósítja, majd pedig hagyja lassan kihűlni, míg el nem éri az optimális hősfokot – könnyebb megvárni, amíg a henger lehűl, mint azzal bajlódni, hogy újra forró legyen.”

  Consequently, the slave is miserably aware that she may well be slapped, stabbed with hairpins or even burned with her own curling iron if her efforts do not measure up to expectations.

  To get the curling iron (calamistrum) hot enough, the slave girl will bury the

hollow outer cylinder into the coals of the revived fire. Later, she will wrap her

mistress’s hair around the instrument’s solid core and then place the hot outer cylinder over this. As with much else in the slave girl’s life, careful timing is required. If the outer cylinder is too hot, it will damage her mistress’s locks. Not hot enough, and the hair won’t curl. In either case, the blame will fall on the hairdresser, and the girl will suffer. The slave girl’s preferred technique is to let the cylinder get very hot and then cool it slowly back down to the optimal temperature – it is easier to delay until the cylinder is cool than to fuss with getting it hot again.

   És akkor beszéljünk arról is, hogy miről is szól ez a szöveg. Nem egy atomreaktor összeszerelési útmutatója, hanem könyörgöm, egy hajsütővas használata, és nem is egy elektronikai eszköz helyes használatának technikai leírása! Itt két nő szerepel, az egyik bebodorítja a másik haját. Vérbeli csajos téma, és az író maga is a két nőt mint nőt mutatja be, csak épp a hajsütővas két ellenkező oldalára vetette őket az élet! Ez a túl-tudományos megközelítés az egész könyvet végigkíséri. Végigkísérti. Pedig tényleg hétköznapi dolgokról van szó, Matyszak a tudományos ismeretterjesztést olyan ügyesen szövi bele a mondandójába, hogy észre sem vesszük. Hiszen épp ezért a könnyedség hiányzik! A régiek közül Révay tudott ilyen közvetlenül, barátian szólni az olvasóhoz, és Hegedüs Géza. De legyenek élő írók is, akik a mai olvasókhoz is ugyanezzel a szeretetteli könnyedséggel és hatalmas tudással szólnak!

  Még egy mondatot idézek, hogy egy kenyér leírása is mivé fajulhat, ha tudós kezekbe kerül:

„A cipó, amelyet előkészített számára, kör alakú, és a pékségben már előre bevagdosták a tetejét, hogy könnyedén nyolc háromszögletű darabra lehessen törni.”

   Sajnálom, igazán sajnálom. Hiszen nagyon ráférne a könyvkiadásra egy zseniális mű. Zseniális abban, hogy az olvasóknak szól és nem a tudományos életnek, nem a kollégáknak. Zseniális abban, hogy az érdeklődőket további olvasásra, beszélgetésre, utánajárásra serkenti. Zseniális abban, hogy megmutatja, milyen szép is a magyar nyelv. Hiába a sok angolszász behatás, a magyar nyelv még minden szépen csillog egy ókori témában, ahol aztán tényleg nem kell a mai korunk átvett szavait kerülgetni, hanem egy ókori témájú szövegben a magyar nyelv a maga teljes pompájában csilloghatna. Frissen, modernül, ropogósan, élvezetesen.

   És hát a fordítások...nagy szívfájdalmam, hogy sajnos nem ez az egyetlen könyv, ami kiverte a biztosítékot. Sorra futok bele igénytelenebbnél igénytelenebb fordításokba. És ezek bizony az amúgy esetlegesen minőségi munkát totálisan megölik. Magyar szövegként minőségi MAGYAR szöveget szeretnék olvasni. Nem angol kifejezéseket megmagyarintva. Nem, nem kell mindjárt a ló túloldalára esni, hogy az idegen szavak ellen lennék vagy a Czucor-Fogarasi szótárból kell rég elfeledett szavakat vadászni vagy rég letűnt betyáros tájszavakkal tűzdelni egy kortárs regényt. A magyar mondatok legyenek magyarosak: nyelvtanilag. Amúgy a legkevésbé sem szoktam a könyveket az eredetivel összevetni és hibákat, fordításai eltéréseket keresni. A jó fordítás gördülékeny, érthető, könnyen olvasható – és közben a legkevésbé sem azon töpreng az olvasó, hogy vajon miből eszkábálta össze az a boldogtalan azt a nyakatekert mondatot... Ezek a rémtettek mind-mind merénylet a magyar nyelv ellen, a saját kultúránk ellen. És ez viszont nagyon súlyosan a könyvkiadók hibája, akik ilyesmit kiadnak a kezeik közül. Valójában mindegy is, hogy milyen az eredeti szöveg, ha a fordítást elolvasod, és nyögvenyelős és döcögős az egész, akkor mehet a levesbe, mert nem jó. Olyan pocsék munkákat engednek ki a kezeik közül, ki az olvasók elé, hogy én szégyellem magam, hogy bármi közöm is van hozzá. Aztán pedig a könyvet szemérmetlen magas áron kínálják, mondván, hogy a fordítót meg a szerkesztőt meg kell fizetni. Tisztelet a kivételnek, de sajnos a könyvek nagy része nem látott szerkesztőt. Hördüljetek föl, de vagy ez az igazság, vagy az, hogy már a szerkesztők sem képesek a nyelvi kihívásoknak megfelelni. Ezek a gondozatlan szövegek pedig többet ártanak, mint használnak. Így tehát aki kultúrával akar foglalkozni, vagy magát a kulturális berkeken belül helyezi el, gondolkozzon el ezen.

  Nem kenyerem a sárdobálás, általában inkább mellőzöm az ilyen olvasmányokat, nem írok, nem beszélek róluk, de ez most nagyon szíven ütött. Uff, én beszéltem.