Amikor a végén érdemes kezdeni...

 A kódexek tekintélyt parancsoló lények. Hatalmas testük, veretes kötésük már önmagában valami komoly tartalmat sejtet. Igaz is, a ponyvát nem pergamenre rótták! És ha megadatik a szerencse, hogy felnyithatunk egy ilyen csodát, akkor általában nem is csalódunk, hiszen a kódexek általában mindenféle könyvismeret és latintudás nélkül gyönyörűek. Egy kódexnek mindig az első oldala, meg az illusztrált oldalai a legnépszerűbbek és a leginkább ismertek. Ám az igazi izgalmak, a szokványostól eltérő, a személyes – hátul van.

   A kódexek másolói sem voltak hibátlanok, és akkoriban a másolási hibát nemigen lehetett kijavítani. Az önkéntelen hibákról nem is szólva, amit maga a másoló sem vett észre, csak jóval később derült ezekre a bakikra fény. Szóval sajtóhiba mindig is volt, van és lesz. Mit tesz ilyenkor a kódex másolója, aki hónapokat, esetleg éveket töltött azzal a bizonyos könyvvel? Nem, nincsenek még hibaigazító kis pergamen-fecnik az első oldalak közé dugva. (Igaz, ezzel is csak egy rövid ideig bajlódtak, ma már a lőtéri kutyát sem érdekli, hogy mi jön ki a digitális nyomdatechnika világából...) Nincsenek javított kiadások – bocsánat, másolatok – sem, minden darab egyedi, megismételhetetlen és igen, a saját hibái teszik teljesen önálló, saját élettel rendelkező könyvvé (habent sua fata libelli – és nem csak sorsuk, hanem saját életük is van).

  A másoló, aki talán a könyv végén újra elolvasta, hogy mit írt, talán nem, azzal bizonyosan tisztában volt, hogy hibákat követett el. És a jó másoló alázatos a szakmájával szemben, ezért elismeri hibáit, és...előre bocsánatot kér mindegyikért. Ezek egyedi és önálló mondatok, amit a másoló maga illesztett a könyv végére, vagyis a saját gondolatának lenyomata! Arról nem is szólva, hogy ami a mai könyveknél divatos, megköszönni valakinek a támogatást, segítséget, egy kicsit másfajta formában már a középkorban is létezett. Persze ki segített a másoló szerzetesnek? Na ja, senki. Szóval lelkes köszöntése csakis magának szól, és nem is mulasztja el dicsőíteni a saját munkáját. És ha már itt tartunk, a könyvek elkészülésének is ára van ám, mi több, a könyv nem volt egy olcsó mulatság. Talán viccesen, talán komolyan néhány 'árajánlatot' is olvashatunk (mert nem csak szerzetesek másoltak). Néha érdemes egy könyvnek a legvégével kezdeni, vagyis következzenek a legjobb latin nyelvű bocsánatkérések az esetleges hibákért!

SI ERRAVIT SCRIPTOR, DEBES CORRIGERE SIT BENEDICTA.

Ha tévedett a másoló, javítsd ki, olvasó.

(Hah! Könyvrongálásra buzdít, ne vegyétek komolyan!)

QUI SCRIPSIT SCRIPTA, MANUS EIUS SIT BENEDICTA.

Áldassék a keze annak, aki ezt az írást írta.

HIC LIBER EST SCRIPTUS, QUI SCRIPSIT SIT BENEDICTUS.

Aki ezt a könyvet írta, legyen áldott.

QUI SCRIPSIT HUNC LIBRUM, COLLOCETUR IN PARADISUM.

Aki ezt a könyvet írta, jusson a paradicsomba.

(Szerényen. Csakis szerényen.)

FINITO LIBRO DETUR BONA VACCA MAGISTRO.

A könyv befejeztetett, adjatok egy jó tehenet a mesternek.

DETUR PRO PENNA SCRIPTOR: PULCHRA PUELLA.

Tolla fejében egy szép leány adassék az írónak.