Madleine Miller Akhilleusz dala című
könyv olvasása sok gondolatot ébreszt, sok vitára és beszélgetésere ad
lehetőséget. A könyv első magyar megjelenése óta több mint tíz év telt el,
azóta megjelent a Kirké és a Galatea című kisregénye is, az írónő
mind külföldön, mint Magyarországon nagy népszerűségnek örvend. Talán épp ezért
vonakodtam egy kicsit belekezdeni. De lássuk magát a könyvet!
Akhilleusz félistennek született, már a
születése előtt rajta volt a végzetének pecsétje. Vagyis hogy hosszú, de
dicstelen életet fog élni vagy rövid, de fényes pályája lesz ebben az isteni
léptékkel rövidre szabott emberi életben. Akhilleusz a dicsőséget választotta,
így végül is a halhatatlanságot. Kiválasztott volt, akinek minden cselekedete
messze túlmutatott az emberek döntésein. Egy ekkora sorssal rendelkező ember,
egy kiválasztott, nyilván nem dönthet másként, semmint hogy befutja a maga
keserves, ám annál fenségesebb pályáját. Végzet. És ez a lényeg: Akhilleusznak
valójában nem volt választása.
A történet a trójai háború története, a
középpontban Akhilleusszal. Ám a háborút, és az oda vezető utat Patroklosz
meséli el, Akhilleusz legjobb barátja, fegyvertársa. Végigkövetjük Akhilleusz
rövid életét, Patroklosz szemszögéből. És még akkor is Patroklosz meséli el a
történetet, amikor ő már meghalt. Mert ugye, mindketten meghalnak a végén. Bár
az ő haláluk még korántsem jelenti a történet végét...
A trójai háborúval és az azt megelőző
időszak, a hérószok élete már az ókorban is érdekes téma volt (ha nem a
legérdekesebb), sokan foglalkoztak vele, Homérosz bűvkörében. Tehát a mítosz
rekonstruálásához nem elég Homéroszt olvasni, hanem sok mást is érdemes
fellapozni (pl. Frígiai Dares, Krétai Dictys, Ovidius, stb.). A mítosz maga
szerteágazó, ezer szálon fut. A legizgalmasabb szellemi kaland ezeket a törekékeket,
apró részleteket, árnyalatokat összegyűjteni, rendszerezni. Ellentmondásosak?
Nem következetesek? Na és? Ilyenek a mítoszok.
Miller ezeket a részleteket remekül
illesztette össze eggyé, kerek egésszé. Nagy érdeme a regénynek, hogy egy hihetetlenül
élő, pergő, összefüggő történetet írt, ami ráadásul tényleg minden részletében
az ókori auktorokra épül. Még az a részlet is, hogy Patroklosz kockázás közben
megölt egy fiút. A belső motivációk, a miértek viszont már az írói fantázia
termékei. Nagyon szeretem épp ezért a regényeket, mert tökéletes terep a
gondolkodáshoz, hogy kit mi mozgathat, miért dönthetett így vagy úgy. A
lehetőségek felmérése. Ezeket a karaktereket lehet szeretni vagy megvetni,
viszont kétségtelenül élővé tette őket.
Akhilleuszt egészen kicsi korától kezdve
ismerjük meg, a gondtalan gyermeket, és végigkövethetjük jellemének fejlődését.
Miller az egész koncepciót Akhilleusz jellemére építette fel, vagyis azért nem
harcol (amikor Briszéiszt rekvirálják), mert ember, azért szeret bele
Patrokloszba, mert ember: vagyis minden cselekedetének és döntésének
mozgatórugója az embersége, az, hogy nem teljesen isten, csak fele részben.
Ezzel ellenpontoz a háború finisszázsa, amikor a fia, Neoptolemosz veszi át a
helyét, aki bár szintén csak részben isteni, de mivel Thetisz nagymama nevelte,
igazi istent csinált belőle. Akhilleusz és a fia kontrasztja adja meg az emberi
és isteni különbséget: az istenek vadak és könyörtelenek, az emberek viszont
érzelmes kis lények, akik szívük dobbanása miatt képesek rossz döntéseket
hozni.
Patroklosz viszont nem egyszerűen emberi,
hanem amolyan kis esetlen srác. Lehet ma ez motiváció az esetlen srácoknak,
hogy rátok is vár egy Akhilleusz, ám az ókori világ ennél egy kicsit
kegyetlenebb volt. Akhilleusz mindig is szerette a fegyverforgatást, a sportot,
a fizikai kihívásokat. És bár nyilván messze jobb volt mindenkinél, de olyan
valószínűtlennek hat, hogy épp egy bice-bóca lesz a társa, aki ráadásul irtózik
a vérontástól és elítéli. Azt hiszem egy hentes sem randizik egy ultravega
csajszival. Lényeg, hogy Patrokloszt általában úgy ábrázolják, mint Akhilleusz
harcostársát, aki bátran belevetette magát a dolgok sűrűjébe. És ha ez nem
lenne igaz, és tényleg olyan harcos pacifista lett volna, akkor nem tudta volna
elhitetni az amúgy vérbeli harcosokkal, hogy ő Akhilleusz, amikor felöltötte a
páncélját (egy csinos vértben még senki nem lesz Akhilleusz). No sebaj,
Patroklosz képviseli a béke-oldalt.
Bár az ókori források nem említik, hogy
mégis milyen közel került egymáshoz Akhilleusz és Patroklosz, ám legyen, tegyük
fel, hogy nagyon közel kerültek egymáshoz. Igazából ezt is elég bizarr dolognak
találom, hogy a hagyományos, jó értelemben vett férfi-barátságot így
meggyalázták. A férfiak közötti barátságot nőként talán egy kicsit nehéz
megérteni. A mai korban meg pláne. Kislányként én megvallom mindig irigyeltem a
fiúkat, hogy ők képesek arra az őszinte, felhőtlen és kötetlen barátságra,
amire a lányok soha. A lányok között mindig ott van egy kis rivalizálás. Ha el
is nyomják, de azért ott van. Fiúknál nem. Másként mennek el együtt csajozni,
mint a lányok pasizni. És régen is voltak férfi-közösségek, szexuális kapcsolat
nélkül. Régen is harcoltak együtt férfiak anélkül, hogy egymást simogatni
támadt volna kedvük. Lásd katonaság. Aki még volt katona, az tudja, hogy miről
beszélek. Ebből következően Patroklosz vonzalmát még értem, hogy csodálja az
istenit, a ragyogót, a kiválasztottat. De a csodálat az egy dolog.
Kár, hogy erre az egyensúlytalan kapcsolatra
építette fel Miller a történetet, mert egy kicsit amolyan
kifordított-tündérmese lett: a nagy és erős lovag megvédelmezi az ő kis
királylányát. Ez nem morális ítélet a részemről, mert a pélioni szép napok
esetében még okés a koncepció, de épp a Briszéisz-történet kapcsán csúszik
félre az egész kapcsolati elképzelés. Nem akarok erről részleteket elárulni,
hátha elolvasod, de annyit azért elmondok elöljáróban, hogy ott nem igazán
állja meg a helyét az Akhilleusz-Patroklosz románc.
Akhilleusz érzelmi világába oly mélyen
belepillanthatunk, mint egy tinidráma végtelen ópuszában. Rendben, hiszen
mégiscsak Akhilleuszról szól a regény! Ám ha már arról van szó, hogy kit
szeretett, ne feledkezzünk meg a lovairól. Xanthosz és Beliosz, a hippoi
athanatoi, a halhatatlan isteni lovak, lévén ők is isteni származásúak,
közel álltak Akhilleuszhoz. Homérosz csodálatos sorokat szentelt ennek a
kapcsolatnak, ahogyan a lovaival beszélget. Itt ez a téma...nos, kimaradt. És
ha már lovak – ez egy abszolút elfogult és személyes vélemény – Diomédész
Miller regényében gyakorlatilag egy bugris. Pedig ő is a lovak lelkes
szerelmese, személy szerint nagyon közel áll hozzám és nem találtam ilyen
barbárnak.
Többedik kortárs regényt olvasva a görög
mitológiáról azt kell mondanom, hogy a kor, amelyben mi élünk, sokkal
barbárabb, mint amikor kézzel ették a sült húst. A mai regényekből épp az
istenit tépdesték ki. A fenségest, magasztost, a megfoghatatlant, ami felemel,
ami az égbe emel. A hősöket lerángatják az emberek gyarló és egyszerű világába,
hogy fáj, amikor megsérül, hogy fél a harctól, pisilnie kell, izzad a tenyere
és be van gerjedve. Épp azt veszik el tőlük, hogy többek nálunk. Nem,
Akhilleusznak nem dörzsölte ki a tenyerét a gerely. Vagy igen? Nem filozofált
azon, hogy akit megölt, siratja-e a felesége, gyereke. Vagy mégis? Mindez NEM
számít, mert ő egy háború-isten lett. Neoptolemosz alakjában sokkal inkább
megjelent ez az isteni vonás, bár elég bunkónak ábrázolta Miller. És nem attól
lesz valaki isteni, hogy hangtalanul oson a tengerparton (Thetisz) vagy milyen
a bőre, hanem a gondolkodásának a távlataitól. Neoptolemosz emberi szemmel egy
szörnyeteg volt. De nem kell mindent emberi szemmel, mai mértékkel és
értékítélettel mérni. Illetve lehet, de el kell fogadni, hogy a korok és a kultúrák
eltérőek, másként ítélik meg a történteket.
Sebaj, azt gondolom érdemes volt elolvasni,
bár inkább tartom a gyengeség regényének, semmint a vérpezsdítő motivációs
műnek. Félreértések elkerülése végett, semmiképp nem az erőszakra buzdítást
várnám egy ilyen történettől, sokkal inkább az emberi, emberfeletti nagyság
megnyilvánulását, a példaértékű helytállást, hogy mit tegyünk mi, egyszeri kis
emberek, ha a történelem ránk szakad.
Személyes kedvencem Szarpédón, az ő halálát
Homérosz eposzában mindig megsiratom. Tizenötödszörre is. Mert fenséges.
Isteni. Mert amikor az erős férfi a földre rogy, elhagyja az ereje, az élet
elszivárog belőle, hirtelen csend lesz a csatatéren. Megszűnik körülötte
minden, a por némán kavarog, és ott fekszik a ledöntött hős, akár egy kivágott,
öreg fa. A csendet Zeusz sírása szakítja meg, mert az isteni szív megszakad egy
ilyen fenséges harcos, a fia halála miatt. Az isten sír az égben, a ragyogó hős
pedig ott fekszik a csata forgatagában. Hüpnosz és Tanathosz száll le az égből
és emeli fel a testét, a teste, amely immár bevégezte a földi pályafutását. Ezt
az érzést, ezt az elementáris katarzist keresem egy jó írásban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése