Latin káromkodások, avagy a latin, ahogyan tényleg beszélték

   Ismerkedős csevely során, amikor túlesünk a „mondjál valamit latinul”, ezt általában szorosan követi a „mondjál valami csúnyát” felszólítás. Sosem értettem, hogy ennek mi értelme, és megvallom, általában javasoltam az illetőnek, hogy előbb tanulja meg a 'szép' latint, aztán merüljön el a 'csúnya' latin világában. Nyilván ez egy szélmalomharc volt a populáris igények ellen, hát jöjjön, aminek jönnie kell, az a bizonyos 'csúnya' latin, avagy hogyan beszéltek az emberek, ha épp nem emelkedett költészetet veséztek ki!

  Kiskorú olvasóimat figyelmeztetem, hogy ez nem a zsenge és romlatlan szervezetüknek való, tehát felnőtt tartalom következik!

  Nyilván a latin, mint világnyelv az ókorban (sem) csupán a fennkölt, emelkedett szövegek nyelve volt. Bár ahogyan tanítják és tálalják, a jóhiszemű embernek talán eszébe sem jut, hogy Cicero nyelvén bármi csúnyát, illetlent vagy nem megfelelőt is lehet mondani. Pedig lehet ám, és a rómaiak is káromkodtak bőséggel! Mi több, a latin káromkodások tárháza oly hatalmas, hogy külön irodalmat kaphatna. Kezdetnek Catullusból szemezgettem, hogy milyen káromkodásokat sütött el a halhatatlan, lánglelkű ifjú költő. Mert a tankönyvekben és mindenféle felhevült verses gyűjteményekben az ilyesmiről mélyen hallgatnak. Pedig ha jobban belegondolunk, Catullus egy kifejezetten mocskos szájú költő volt. Vagy azt is mondhatnám, hogy ami a szívén, az a száján. Lesbia sem mindig éteri múzsa, mert a jóasszony több ízben galádul megtaposta Catullus szívét.

   Ha Catullus káromkodik, hogyan kerül mégis az iskolásoknak szánt tankönyvekbe? Egyszerű a válasz. A latin és görög fordítók általában bucira tanulták az agyukat, mire egy latin vagy görög verset le tudnak fordítani. Elmerülnek a prozódia és a filológia tudományában, és közben elfelejtik, hogy mi is a szenvedély. Ennyi tanuláshoz fegyelem kell, van is nekik, ám a fegyelem megöli a lángoló lelket, ami lássuk be, a költészet motorja. Szóval a legtöbb magyar nyelvű fordítás, amivel találkozunk – a káromkodásokat és kiszólásokat tekintve – túlontúl finomkodó, modoros, próbálja kendőzni a csúnya szavakat, mintha azok nem indulatból, szándékosan kerültek volna a szövegbe, hanem amolyan balesetként. És igen, a szótárakban is nagyon körmönfont módon van megfogalmazva, hogy az adott kifejezés káromkodás lenne. Egy gyanútlan nebuló könnyen elsiklik felette. De van ám nekünk Csehy Zoltánunk és volt nekünk egy tündöklő géniuszunk, Faludy György! Akik nem féltek kimondani a kimondhatatlant, vagyis a költeményeket a maguk mocskos valóságában fordították le! Természetesen egy csúnya szó is belefér a metrikus verselésbe, mi több, a latin szavak természetes könnyedségével lóbálja a kis verslábait.

  Következzen hát egy kis ízelítő a catullusi káromkodásokból, lelőhelyekkel együtt!

Lányok, asszonyok...

Catullus XLII.

  Devecseri, a mindig finom lélek, aki szinte sosem írt le egyetlen csúnya szót sem, mert ellenkezett az elveivel, egyszer belátta, hogy nem minden ókori szöveg annyira fennkölt, mint ő azt képzelte. És igen, ez a galamblelkű ember leírt néhány csúnya szót! A moecha putidát piszkos szajhának fordítja. Csengeri nem volt ennyire szemérmes, a fordításaiban azért leír egy-két vaskosabb kifejezést is. Szerinte a moecha putida egy gyatra ringyó. Gulyás Gábor pedig egészen szemérmesen ronda ringyóként értelemezi a kifejezést.

Catullus XLII.

  A moecha jelentésével már tisztában vagyunk, most lássuk egy másik összetételben! A moecha turpis Csengeri János szerint rút személy (ez azért csak nagyon halványan sejteti, hogy nőnemű személy lehet az illető...), Devecseri Gábor szerint pedig csúfképű ribanc.

Catullus VI.

  Vass István találóan rozzant ribancnak nevezi a febriculosi scortit, míg Devecseri Gábor ványadt szajhának. Csehy Zoltán plasztikusabban elgyötört ribancnak nevezi, míg Gulyás Gábor szemérmesen rossz tyúkként hivatkozik rá. Azért értjük a lényeget, nem?

Catullus XLI.

  Csengeri, a bátor Csengeri, aki általában nem fél kimondani a tutit, most mégis megszeppent, talán a felnövekvő ifjúság képe lebegett a szeme előtt, a romlatlan lelkek, amikor a puella defututát szemérmesen elvirult leányzónak aposztrofálta. Talán túl soknak érezte Catullus fennköltnek nem nevezhető kirohanásait, talán méltatlannak érezte a kifejezést a halhatatlan költő-fejedelemhez. Devecseri Gábor ócska szajhának nevezte, a leleményes költő-műfordító, aki hihetetlen ötlet-gazdagsággal rendelkezett, és sosem ismételte önmagát. Szabó Lőrinctől tudjuk meg a tutit: kibaszott ribanc.

Catullus XLI.

  Mi lehet sértőbb egy rómainak annál, ha az orrát kritizálják?!? Azt hiszem az, ha a nője orrát kritizálják. A turpiculo puella naso turcsi orrú leányzót jelent, ami a büszke sasorrok népénél lássuk be igencsak sértő kifejezés.

Catullus XLI.

Nemes egyszerűséggel: hibbant tyúk.

Hogyan kell úgy általában lemarházni valakit

Catullus XXV.

Ostoba! Balga!

Catullus XLIII.

Oktalan, balga.

Catullus XVII.

Szörnyen ostoba ember.

Catullus XVI.

Rongy ember, Csehy Zoltán szövegében: köcsög.

Vegyes alkalmakkor bevethető sértések

Catullus XVI.

  Devecseri Gábor első fordításában paráznának neveti a cinaedét, később férfiringyóra módosítja. Csengeri János is férfiringyónak nevezi.

  Devecseri Gábor 'vadabb a förgeteg viharnál' egészen finom kifejezéséből nem is gondolnánk, hogy itt valójában egy csúnya sértés áll. Még csak bántónak sem mondanám. Aztán Faludy György megmondja, hogy itt bizony egy lopós fürdőskurváról van szó. Azért van különbség, nem?

Catullus XCVII

  Devecseri ismét finom választ ad a kérdésre: fogakkal tömve a szája. Megint nem fogunk gyanút, hogy Catullusunk egy kicsit jobban nekieresztette a fantáziáját, mintsem a fordításban olvassuk. Szó szerint azt jelenti, hogy hat láb nagy fogakkal van tele a szája. Vagyis az illető lófogú.

Catullus XVI.

Nem vagyok neked elég tökös?

Catullus LXXII.

Szó szerinti jelentésében: kevesebb és súlytalanabb vagy annál, mint amit gondoltam rólad. Értelme: fikarsznyit sem érsz.

Catullus XXV.

Faludy György vezet minket a rejtély megfejtésében: Oly lágy vagy, mint a házinyúl, vagy mint a tollpihe, puha, mint az újszülött füle vagy a vénember pénisze s a pókháló e péniszen. Költészetté emelt szitok.

Catullus XVII.

Egy nyakatekert becsmérlés, ami azt hiszem ma is jellemző az olaszokra, mindenesetre a magvakat tényleg elvetették a klasszikus ókorban. Devecseri Gábor így fordítja: „Bölcsebb nála az apja karján ringatva elaltatott kétéves csecsemő is” - vagyis az illető szörnyet ostoba. Faludy György ismét szókimondóbb: „A férfiúnak nincs annyi sütnivalója, mint kétéves kisdednek, kit még papája ringat.” Valakinek visszautalni a gyerekkorára, a magatehetetlen és kiszolgáltatott csecsemő-létére elég nagy sértés.

  Bár nem sértésként, sokkal inkább figyelmeztetésként, hogy hátrább az agarakkal, találkozunk ugyanezzel a jelenettel az Iliászban is. Akhilleusz bevágta a durcit (Briszéisz elkobzása miatt), hogy ő bizony nem harcol, amikor Odüsszeuszék követségbe mennek hozzá, hogy gazdag ajándékokkal lekenyerezzék, legyen mégis hajlandó egy kicsit ritkítani a trójaiakat. A küldöttségben van az idős Phoinix is, aki a szép szavak után (amelyek ugye leperegtek Akhilleuszról) figyelmezteti Akhilleuszt, hogy ne hőzöngjön, hiszen amikor a hős Akhilleusz még kiscsecsemő volt, ő etette, és bizony a törpe-hérosz rendesen le is rókázta a köntösét. Ez elég megalázó, Akhilleusz vissza is vesz azonnal. Bár Devecseri nagyon finoman fogalmazta meg, de mégiscsak arról van szó, hogy a bébi-Akhilleusz leböfizte Phoinixot. Az említett sorok:

„S én voltam naggyá nevelőd, istennagy Akhilleusz,

szívemből kedvelve, hiszen mással nem akartál

sem lakomába sietni, sem enni a termed ölében,

míg nem emeltelek én térdemre, etetve előre

elvágott hússal, s oda nem nyujtottam a bort is.

Mellemen is míly gyakran eláztattad te az inget,

gyermeki módra a bort szájadból visszakucogva.”

(Iliász, IX. ének 485-491 sorok Devecseri Gábor fordítása)

Catullus XXXIII.

  Fiam, a szőrös popód egy fityinget sem ér. Vagyis hiába riszálod, amit kínálsz, értéktelen. Vagyis te magad. Devecseri Gábor megfogalmazásában: Ifjú, bár kinálod, szőrös alfeledért garast sem kapsz már.

Catullus XXIII.

  Nincstelen, szegény, mint a templom egere. Ez azért számít sértésnek, mert egy valamire való római polgár legfőbb feladatai közé tartozott a harácsolás, a vagyon gyarapítása, a szerzés, a birtoklás. Vagyis aki ebben a gyűjtögető-versenyben leszerepelt, az bizony társadalmilag egy nagy nullával volt egyenlő, hiába a jó születés vagy csinos arc. Szó szerint azt jelenti, hogy nincs szolgája, nincs pénzesládája (de még egy kis malacperselye sem), nincsen poloskája és nincsen pókja. Tehát tényleg semmije sincs!

Catullus XXIII.

  Ha csak úgy jól esik valami csúnyát mondani, ez a te kifejezésed: nyál, verejték és taknyos orr. Undi dolgok!

Catullus LXIX.

Személyes kedvencem, megérthetitek, hiszen kisnövésű lévén a tömegközlekedési járműveken a melegebb időszakokban rendszeresen megszenvedem a hónaljbűz okozta gyomorháborgást! Vagyis ahogy Csehy Zoltán fordítja: hónod zugain vad hegyi kecske legel. Devecseri Gábor pedig így fordította: vad bakkecskét őrzöl a hónod alatt!