A fordítás nehézségeiről

   Mit jelent a jó fordítás? Számít az, hogy milyen a fordítás, vagy fontosabb az, hogy maga az eredeti mű jó legyen? Azt gondolná az ember, hogy annyi nyelvészeti vita, érvelés és tudományos értekezés után ma már határozott álláspontunk van a műfordítások-fordítások terén. Egész pontosan álláspont azért van, csak az eredmény vész el valahol útközben... A gondolataimat, kérdéseimet szedtem össze a fordítással, műfordítással kapcsolatban. Bár a téma Homérosz eposzai, ám a megfogalmazott kérdések és felvetések a kortárs fordításokra is állnak. Az apropó pedig Radó Antal zseniális felvetése, amit napokon keresztül morzsolgattam magamban, de még mindig nem tudnék határozott választ adni a kérdésre. Mármint hogy mit is jelent a jó fordítás?

   Műfordítások. Örök vita, hogy a fordítás mennyire legyen hű az eredetihez és mennyire tolmácsolja az üzenetet, a mondanivalót, vagyis mennyire illeszkedjen a fordító nyelvének kultúrájához. Erre a témára kiváló példa a Homérosz- fordítások témaköre. 1821-ben jelent meg az első teljes Iliász Vályi Nagy Ferenc fordításában és 1846-ban jelent meg az első teljes magyar nyelvű Odüsszeia Szabó István fordításában. Az eltelt kétszáz év alatt készült több magyar nyelvű Homérosz-fordítás is, lehet szemezgetni. Minden kornak megvan a maga elképzelése a fordításról és mg ennél is erősebben meghatározó az adott kor kultúrája, és az, hogy mit gondol az adott műről. Homérosz eposzai amióta csak léteznek, foglalkoztatják az embereket. Tényleg az egyik legnagyobb hatású irodalmi alkotás. És a különböző korok különböző fordításai annyira különbözőek, mintha nem is egyazon eredeti műből készültek volna! Akárki akármit mond, hogy szöveghűség meg ragaszkodunk az eredetihez, a kor szelleme gyakorlatilag átírja a műveket. Az értelmezés. Az, ahogyan átfolyik rajtunk. Kezdve a bizánci szkolionokkal egészen az eposzok marxista elemzéséig: Homérosz halhatatlan, és mindig van aktualitása, mindig van üzenete az adott kor számára. Mint Shakespeare, aki bármely korban olvasva épp hozzád szól. Meg Plautus. Nem öregszenek, mert életben tartjuk őket azzal, hogy olvassuk, értelmezzük, magunkra vesszük.

   Forma. Mármint az a bizonyos hexameter. Mi, magyarok valamiért nagyon ragaszkodunk az eredeti formákhoz. Talán virtus, hogy lám, mi meg tudjuk csinálni, sőt szigorúbban, mint a németek, talán kényszer, hogy csak akkor lesz „igazi” a mű, ha a versmérték is formahű, talán csak egy régi beidegződés. Kérdés, hogy bár lehet az ókori versformákat magyarul megszólaltatni, tehát lehet görög módra verselni, de kell ez? Tényleg csak az a jó, ami olyan, mint az eredeti? Mármint akkor is értjük, ha számunkra az a bizonyos versmérték valami teljesen mást jelent? Ami a görögöknek természetes, a hexameter, azért a magyaroknak nem annyira „hétköznapi”, mint például az ütemhangsúlyos verselés. És vessetek a mókusok elé, azért egy kicsit idegenül hangzik, szemben a magyaros verssorokkal! Szóval nem lehet, hogy a szigorú forma elengedése mégiscsak könnyedebbé, gördülékenyebbé és ezáltal befogadhatóbbá tenné a fordításokat? Verset prózában fordítani bűn, hanyagság vagy a mű meggyalázása?

   Mészöly Gedeonnál az Odüsszeia egészen betyáros. Szó szerint. A széles Alföld végtelen csibészsége és a rezgő délibáb kel életre – Odüsszeia címszó alatt. A történet bár ugyanaz, mégis valami egészen más kerekedik ki belőle. Népies, magyaros. A fordító szándéka az volt, hogy a rég letűnt görög kultúra valószínűleg távol áll az olvasótól, és a magyar kultúrára alkalmazással gondolta a széles magyar olvasótömegek számára közvetíteni ezt a halhatatlan művet. Szabó István is a régi magyar hagyományokhoz, szokásokhoz nyúlt, miközben számtalan új szót alkotott, és ezek párhuzamosan futnak a már maga korában is archaizáló, elfeledett szavakkal. Egy kicsit nehéz emiatt olvasni, de a legeslegjobb Czuczor-Fogarasi szótárunkat bevetve nem érhet meglepetés. És ott van a Devecseri-féle fenséges eposz-fordítás. Devecseri Gábor szárnyaló szelleme aranyporral és pátosszal hinti be az egész trójai háborút. Mi hát az igazság? Van-e egyáltalán igazság, vagy minden mű csak akkor kel életre, amikor elkezdik olvasni? Ez a nagy kérdés, hogy hol az a láthatatlan, leheletfinom határ, amikor még az értést, a befogadást segíti a változtatás a szövegben, és hol válik nevetségessé, otrombává vagy érthetetlenné?

   A nyelvújítási bravúrok megint kétélűek. Ha a szó, kifejezés később meghonosodik a nyelvben, akkor zseniről beszélünk, ha viszont az adott kifejezés eltűnik, akkor csak egy nehezen érthető katyvasz marad. Az idő, az utókor ítéli meg az adott szöveg minőségét. Szabó István fordítása a maga idejében népszerű volt, azzal együtt, hogy ő bizony nem rettent meg a szóképzés költői mesterségétől. És mégis, ma már épp ezek a szavak nehezítik az olvasást. Aztán ott vannak az igazán zamatos magyaros kifejezések. Abszolút nem illenek egy homéroszi eposzba, mégis, érthetőbbé válik a szöveg és tényleg közelebb kerül hozzánk. Egészen testközelbe! Mit kell és mit lehet változtatni, újítani? Költői kérdés, Radó Antal is ezt feszegeti, és én is a válaszon gondolkodom. Szóval az idő nagy ítélője a fordításoknak!

  Versmérték. Csokonai, Arany, Petőfi és Vörösmarty után mi történt?!? Kifogytunk a költőkből. Régen a versmérték fontos dolog volt. A dallam, a ritmus. Talán a hallgatók is hallották, ha a ritmus sántít. Ma már ezt nem halljuk, nem is várjuk el a 'költőktől' hogy hangzatos formában zengjék az éneket. Lehet hadarni, halandzsálni, makogni és röfögni. Mert az szabad és modern. Oké. De a klasszikus versformák meg szépek. És csak a profik tudják művelni! A hexameter működik a magyar nyelven, ám a mérték miatt nagyon kötött, fordításnál komoly nehézségeket okozhat, hogy bizonyos szavakat teljesen kerülni kell. Ezért is jó néhány Homérosz-fordítás nem is hexameteres. Igen ám, de a magyaros alexandrinusok mégiscsak magyarosak! És onnan kezdve lőttek a fenségességnek. A magyar verselésnek van valami könnyed bája, ami nem illik a nagy súlyú művekhez. Talán. Ám tény és való, hogy a hexameter és általában a klasszikus verselés nem könnyű dolog, nem kúszik be csak úgy, magától az ember bőre alá. Tanulni kell, mint a komolyzenét, hogy az ember képes legyen élvezni. De nem épp az a célja a műfordításoknak, hogy az eredeti szöveg minél szélesebb olvasóközönséghez jusson el? Akkor viszont mégiscsak kell egy kicsit változni, változtatni. És ismét Radó Antal gondolatánál vagyunk. Hogy menyit kell és mennyit lehet változtatni a szövegen, a formán, a szerkezeten? Ez már művészet.

   És ha egy ezerszer végigrágott téma, mint Homérosz fordítása ennyi kérdést, vitát vet fel, ennyiféle értelmezése és megszólaltatása van a műnek, akkor mit várunk, mit várhatunk egy sebtében összebarkácsolt kortárs szövegtől? Hiszem, hogy a klasszikusokat érdemes időről időre újra fordítani, hiszen az új értelmezés mindig hozzátesz a teljes képhez és közelebb hozza az eredeti szöveget. Az utolsó Homérosz-fordítás Mészöly Gedeontól származik 1959-ből. Ideje lenne az új fordításnak! Végső konklúzió így a kérdéshalmazok végére? Azért egy kicsi mégiscsak akad: MINDEN fordítást el kell olvasni. Meg amúgy is. Mindent.