Annyi minden változik a világban, a technikai fejlődés elképesztő gyorsasággal zajlik. Változik a környezetünk, változik a világ, amiben élünk és amit teremtünk magunknak, ám egy dolog mégsem változik: maga az ember. Vagy csak nagyon lassan...
Bármelyik kutyás könyvet felütöd, az garantáltan a kutya hasznosságát és szolgálatát fogja taglalni az ember oldalán. Hű társ, a legjobb kolléga, megbízható és egyenes jellem. És ez mind igaz is, csak mintha nem mernék bevallani azt az ősi tényt, hogy bár a kutya a leghasznosabb munkatársa az embernek (a szamarak kérem most fogják be selymes füleiket) mióta csak szorosabbra fűződött az ember-kutya viszony, de mindeközben a legjobb társ is. Csak úgy, minden haszon és érdem nélkül is tökéletes társa tud lenni az embernek. Értem ezt úgy, hogy mint egy hobbiállat, öleb (bár egyes példányok messze túlmutatnak az ölbéli baba méreten, ám ez szemmel láthatóan cseppet sem zavarja őket), díszállat, kiskedvenc. Szóval nem mint haszonállat, munkaállat, hanem csakis a két szép szeméért. Mert bele lehet ám szeretni egy szépséges kutyaszembe – és ezt bizony tudták már az ókorban is!
Néha rácsodálkozom, hogy az ókori ember és a mai ember lelke valójában milyen közel áll egymáshoz. Talán éppen egy kutyabajusznyira vagyunk a múltbéli önmagunktól!
Szóval bizony az ókori görögök és rómaiak is tartottak kutyát kedvtelésből. És ez nem azokra a munkakutyákra vonatkozik, akiket a közös munka során megszerettek, hanem kifejezetten azokra a kis testű, kis méretű kutyákra gondolok, akik garantáltan alkalmatlanok mindennemű munkára. Azok a kutyák, akiknek pihe-puha, fényesre fésülgetett szőre van, akik illedelmesebben viselkednek az asztalnál, mint sok ember, akiknek saját fekhelyük van és akik a gazdival egy ágyban alhatnak. Az ölebek.
Ma már mindenféle-fajta kutyát tartunk ölebként. Egész szívmelengető látvány volt, amikor Szentendrén egy srác a borjúnyi rotweilerével – aki az ölében ült – együtt fagyiztak a kora tavaszi napsütésben. De tényleg, abszolút megértem. Úgy senkise néz rád, olyan őszinte bizalommal, mint a kutyád. Visszakanyarodva az antik ölebekhez, ezek általában tényleg kis testű kutyák voltak, és az ókoriak egy névvel illették őket. A latin szövegekben MELITAEUS CATULUS-ként említik, a görögök MELITAION KUNIDION-ként hivatkoznak rá. Egy amolyan máltai törpe-fajta. Persze a mai fajta-leírásokat olvasgatva a legkevésbé sem merném a 'fajta' szót használni, de na, régen nem bonyolították túl a dolgokat. Sok ábrázolása maradt ránk.
Igen, ez egy beszédes név, hiszen az ókor népszerű ölebe Melitéről származik. De hol is van ez a bizonyos ókori Melité? Elsőre azonnal rávágjuk, hogy Málta. És igaz is, meg nem is. Strabón szerint igaz, ám az idősebb Plinius szerint Melité szigete az Adriai-tengerben található, és ezt a mai Mljet szigettel lehet azonosítani, a modern Horvátország területén. Szóval bajban vagyunk, mert az sem zárható ki, hogy az ókori szerzők csak 'utólagosan értelmezték' a sziget nevét (láttunk már ilyet, na). Összefoglalva az ókori világ közkedvelt kis cukorfalata valami közelebbről meghatározhatatlan helyről csöppent az emberek ölébe – Melité –, akár a legendás lények, akik olyan ősiek, hogy nem is tudjuk pontosan, honnan származnak. Valahonnan a mitológiai homályból.
„Erikódéstől (Erikussa) Phoinikódésig (Phoinikussa) a Khórographus szerint 10 mérföld a távolság, innen Didymébe 30, tovább Liparába északi irányban 29, innen Siciliába 19, Strongylétől pedig 16, Pakhinos előtt fekszik Melité, s tovább a kutyácskáknak nevezett Melitaia és Gaudos egyaránt 88 mérföldre van a hegyfoktól.” (ezek szerint Melité a mai Málta, Gaudos pedig a mai Gozo)
Strabón: Geographica VI.2.11.
Egyvalamiben azonban biztosak lehetünk. A görög KUNIDION és a latin CATULUS is becéző alak, kicsinyítő képző, tehát mindenképpen kisméretű jószágról van szó. Bár a latin catulus kutyakölyköt is jelent, ne hagyjuk magunkat megzavarni – ez a kutya valami igazi törpe-cukiság lehetett!
A fennmaradt ábrázolásokat elnézve a kis méret mellett még néhány dolgot elmondhatunk erről a cukibombáról: valószínűleg fehér bundája lehetett, sűrű szőre és egészen rókaszerű ábrázata. A legkorábbi fennmaradt ábrázolása Vulciból származik. A képen a félreértések elkerülése végett fel is rótták a fajta nevét: MELITAIE. Az amphora (mármint amin az ábra található) a régészek szerint i.e.500 körüli. Az amphora külön érdekessége, hogy a görög szöveg visszafele van írva. Ez nagyon ritka jelenség. Nem kizárt, hogy a festő csak másolt és elrontotta a feliratot. Bár szerintem ez kevéssé valószínű, magam mágiára gyanakszom, ha valóban igaz, hogy a felirat fordítva van az amphorán. Ezt viszont már sosem fogjuk tudni lecsekkolni, mert az amphora rajta a kutyával és a titokzatos felirattal immár az elveszett műkincsek boldogtalanul hosszú listáját gyarapítja. Egyetlen fennmaradt forrása a képnek Otto Keller – Die Antike Tierwlelt című könyve, ami 1909-ben jelent meg, tehát nem mai darab, az amphoratöredék pedig rajzolt.
.jpg)
a leletet a British Múzeumban lehet megtekinteni
A legvidámabb ivócsanak, a rhyton ezen példánya a kutatók szerint épp a máltai ölebet ábrázolja. Az ivócsanak lényege, hogy amikor iszol belőle és az arcod elé emeled, neked lesz kutyafejed. Számos állatarccal készült ilyen ivóalkalmatosság, a tuti befutó azért mégiscsak a szamár. Erről a kutya-arcról laikus személőként azt is elhinném, ha a kutatók azt mondanák, hogy róka-álarc. Azért fogadjuk el a kutatók véleményét, hogy az ókor kedvenc ölebével van dolgunk! Bár szabad szemmel már alig látható, de az edény festett volt, a kutya pedig fehér szőrű volt (tehát tényleg nem róka).
a rhyton Apuliából származik, jelenleg a Metropolitanban őrzik
Állatokkal, kutyákkal találkozunk a gyereksírokon is. A kis halottat megörökítő dombormű gyakran ábrázolja a gyereket a saját világában, a kedvenc állatai között. Ilyen a MELISTO nevű kislány síremléke is. A lányka felnőttes kithónt visel és a haja is rendezett csigákba van besütve és befésülve, ám amit csinál, az nagyonis gyermeki: a kutyájával játszik. Az egyik kezében egy baba van, a másik kezével pedig egy kisebb madarat tol az eb orra alá. Szerintem épp a két kedvenc barátját mutatja be egymásnak, hogy ők is barátkozzanak össze. Melisto, aki már örökre kislány marad, kedvesen mosolyog, a kutya pedig jellegében azonos a korábban bemutatott leleteken látható kutyákkal. Rövid, tömör test, zömök felépítés, dús bunda, rókaszerű pofa. A hozzáértők szerint lehet spitz is, vagy akár pomerániai. Bocsássátok meg nekem a kutyafajtákban való járatlanságomat, ám az laikus szemmel is jól látható, hogy ezek a hobbikutyák, ölbebabák azért hasonló karakterűek: kis testűek, dús, selymes bundájuk van és határozottan rókaképűek!
Ha már gyereksírok, akkor ne feledkezzünk meg HELENA sírkövéről és sírfeliratáról sem. A dombormű csak magát a kutyát ábrázolja, ám a szövegből kiderül, hogy azért mégiscsak kislányról van szó. Helenáról már volt szó korábban, ITT olvashatsz róla.
Az ölebek külsejét már láttuk, de milyenek is voltak a maguk elevenségében? Az ölebek mindennapjairól is tájékozódhatunk az írott forrásokból és irodalmi emlékekből. És ahogyan az emberek is lényegüket tekintve alig változtak, a kiskedvencek mindennapjai is hasonló módon teltek az évezredek dacára. Mit is jelent ez pontosan? Csakis azt, amit ma: gazdáik elkényeztették őket, minden tőlük telhetőt megadtak nekik, luxusban éltek és élnek, és cserébe csakis egyetlen dolguk van: szórakoztatni. Lehetnek elragadóan cukik vagy imádnivalóan undokak, a lényeg, hogy mindenféle 'hasznos' munkavégzés nélkül bűvöljenek el bennünket. És teszik is ezt, mióta csak az útjaink keresztezték egymást.
Végezetül álljon itt két ókori szemelvény az ölebekről és az ő mindennapjairól. Az első egy Esopus mese Heltai Gáspár tolmácsolásában, a tanulsága, hogy a kiskutyának csak az a dolga, hogy imádnivaló legyen, ezt pedig elirigyli a szamár. De mi történik, ha egy szamár úgy viselkedik, mint egy öleb?
ESOPUS – A SZAMÁRRÓL MEG A KUTYÁRÓL (1566)
„Egy valamelly szamár látá, hogy az ura igen játszadoznék egy kölyökkutyával és hogy símogatná annak hátát. És hogy az felszöknék mellette és kelletné magát. Ennekfölötte pedig látá, hogy az ura a tányérjáról ad néki enni és jóltartaná. És magában gondolkodván a szamár, monda: Ha az úr s mind az egész házinép olly igen szereti ezt az apró marhát, melly igen tisztátalan, csak a kevés szökdécseléssért és hízelkedéseért, mennyivel inkább kezdene tégedet szeretni, ha te is így hízelkednél neki és hozzája törlenéd magadat, minthogy te szép állat vagy, kinek szép hosszú fülei vagynak és sok dologra vagy jó, a kölyökkutya pedig semmire sem jó, hacsak nem arra, hogy bolhát szerezzen és bűzt tegyen a házban. Látván eközben a szamár, hogy az ura bejöve az udvarba, legott elébe futott és ordítással kezde hízelkedni néki és reája szökellvén, a két első lábával kezdé őtet tapogatni és azokat a vállaira vetni és nyelvével az urának a szakállát békenni és bényálazni és lábaival az urát ölelgetni, olyannyira, hogy az ura kiáltani kezde és szolgáit hívni, hogy szabadítanák meg őtet a szamártól. Eljövének ezokáért hertelen minden szolgái és a szamárra támadván, megverik vala szörnyűképpen, pálcával, kövekkel és mindennel, ami csak kezükbe akada. És minekutánna jól megderecskelték volna, béhúzzák az istállóba és a jászolhoz kötözék, holott csak alig állhat vala az lábán a nagy verésnek miatta.”
A cinikusok (mint filozófiai irányzat) nevüket a kuon vagy cyon görög szóból kapták, ami kutyát jelent. És ez nem véletlen: ezzel utalnak a kutyához való viselkedésükre, vagyis a társadalmi normák totális semmibevételére. Egy neveletlen kutyát így tehát nevezhetünk cinikusnak. És Lukianosz történetében ki a nagyobb cinikus?
LUKIANOSZ – AKIK FIZETÉSÉRT ELSZEGŐDTEK
(Bollók János fordítása)
„Nyíltan elmondok neked egy mulatságos esetet, amit az ismert sztoikus filozófustól, Theszmopolisztól hallottam. Vele történt meg és – Zeuszra – semmi okunk kételkedni benne, hogy másokkal is megeshet ilyesmi. Akkoriban a város egyik legelőkelőbb és leggazdagabb, kicsapongó asszonyának a házában élt, akivel egyszer el is kellett utaznia. Az első mulatságos dolog az volt, hogy filozófus létére egy selyemfiút ültettek mellé, egyikét azoknak a teljes testükön szőrtelenített csupasz állatoknak, akik nyilván nagy becsben álltak az úrnőjük előtt. A selyemfiú nevére is emlékezett: Fecskécskének hívták. Gondolhatod, hogy mutathattak együtt: a komor tekintetű, öreg, ősz szakállú férfi – tudod, milyen méltóságteljes, ősz szakálla volt Theszmopolisznak –, és mellette az arcpirosítóval kikészített, festett szemű, rebbenő tekintetű, vékony nyakú fickó, aki – Zeuszra – inkább tépett tollú keselyűhöz hasonlított, mint fecskéhez, és aki csak nagy könyörgésre mondott le arról, hogy női főkötővel a fején üljön be a kocsiba. Filozófusunknak útközben ugyancsak sok bosszúságot okozott, mivel állandóan dúdolt és énekelt, s ha nem akadályozta volna meg benne, még táncbemutatót is tartott volna a kocsin. Theszmopoliszra ráadásul egy másik kellemetlen ügy is szakadt. Úrnője indulás előtt magához hívta, és így szólt hozzá:
- Theszmopolisz, az istenekre kérlek, tégy meg nekem egy nagy szívességet, ami nem kicsi ugyan, de mégse utasítsd vissza, és ne is kéresd túlságosan magad. - Ő természetesen megígérte, hogy megteszi, bármi legyen. Úrnője erre így folytatta:
- Mivel látom, hogy derék, gondos és melegszívű ember vagy, arra kérlek, vedd magad mellé a kocsiba Mürrhinát, a kutyámat, hiszen jól ismered; vigyázz rá, és gondoskodj róla, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. A szerencsétlen kis jószág ugyanis hasas és éppen kölykezés előtt áll, ezek az átkozott és megbízhatatlan szolgák meg útközben még velem sem szoktak túlzottan törődni, nemhogy vele. Nagyon nagy szolgálatot tennél nekem, ha vigyáznál a kedvenc és legédesebb kiskutyámra.
Theszmopolisz, mivel a nő sokáig rimánkodott neki, sőt csaknem sírva fakadt, elvállata a kiskutyát. Mondanom sem kell, mennyire groteszk volt a helyzet. A kutya ugyanis a szakálla alatt kandikált ki a ruhájából, s gyakran az ölébe vizelt – még ha ezzel nem dicsekedett is Theszmopoliszunk –, halkan vinnyogott, mint ahogy az ölebek szoktak, s körbe-körbe nyalogatta filozófusunk szakállát, különösen ahol az előző napi étkezés maradványai ragadtak belé. Útitársa azután, a selyemfiú, aki alkalomadtán ügyesen tudott gúnyolódni a lakomán részt vevő vendégek rovására, amikor egyszer Theszmopolisz került a nyelvére, így szólt:
- Theszmopoliszról csak azt mondhatom, hogy sztoikusból künikosz lett belőle. Azt is hallottam ,hogy a kiskutyus Theszmopolisz köpenyébe fiadzott.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése