Ez egy kicsit becsapós, mert nem az, aminek
látszik. Vagyis mégis, de, latin tankönyv – egy kis csavarral. Persze
klasszikus értelemben nem egy latin tankönyv, de mégis valami olyasminek
próbálja eladni magát.
Örök kérdés és dilemma a modern latin.
Vagyis használható-e a latin a mai világunkban? Lehet-e a latint a mai kor
elvárásainak megfelelően formálni, alakítani? Nyilván igen, hiszen ez természetesen
is megtörténik a nyelvekkel, de mivel a latin deklaráltan halott nyelv,
felmerül a jogos kérdés, hogy ki lesz az, aki ezt megformálhatja,
megreformálhatja? Az önként jelentkezőnk a latinos nevű Henricus Barbatus,
alias Henry Beard. (Egy kis kitérő, bocsánat. A rendszerváltás után, amikor az
angolszász kultúra és az angol nyelv mint édes manna ömlött kis hazánkba,
akkoriban volt nagy divatja, hogy az angolos csoportok résztvevőinek a tanár
angol nevet adott. Általában ez a magyar név angolos változata volt, de az
Attilák, Gyulák és Emesék valamiféle tüntetőleg angolos nevet kaptak. Ez
akkoriban nagyon menő dolog volt, ismerek olyanokat, akik mind a mai napi ezek
az elangolosított néven hívatják magukat. Szóval nem gondoltam volna, hogy ez
az óceán boldogabbik partján is menő...)
A könyv 2004-ben jelent meg New Yorkban, a
bátor és merész vállalkozások hazájában. Alapjában véve egy tök jó gondolat,
hogy nem kell mindig auktorokat olvasni. Bár a latin alapjaira nem tanít meg
(mint például az Ørberg könyv), de amolyan kis színes kikapcsolódásnak jó.
Tehát nyelvtani magyarázatokat, táblázatokat, ragozásokat nem is remélhet a
lelkes olvasó, aki még a borító kapcsán nem fogott gyanút. Ellenben vannak
„példamondatok”. Latinul és angolul, és valami furcsa nyelven, ami az angol
olvasóknak próbálja meg leírni a latin kiejtést. Ezek a szó szerinti –
bocsánat, hangok szerinti – átírások mindig nagyon viccesek, már ezekért
megérte felcsapni ezt a könyvet. Gyakorlatilag kétnyelvű könyv, tehát erős
angolt igényel.
A témák teljesen változatosak:
sportkifejezések, pólófeliratok, tévé (megjegyzem Henry nem mai csirke), közúti
beszólások, grafitti (persze nem ókori) Hollywood, számítógép, ismerkedés,
satöbbi. Ez még mind rendben is van (talán igen, talán nem), de az egész könyv
brutálisan amerikai, az amerikai kultúra ismeretére épül. Ez azért erősen
leszűkíti az érdeklődők körét, mivel nem csak magát az angol nyelvet kell
ismerni, hanem kifejezetten a kortárs amerikai kultúrát. Ja, és tele van
káromkodással és „non polite” kifejezésekkel, amit még nem is bánnék, ha utána
Catullust és Martialist szótár nélkül tudnám olvasni. De ennyit sajnos nem
nyújt a könyv.
Mégis kinek ajánlanám? Azoknak, akik tényleg
nagyon rajonganak a latinért, és mindenre kíváncsiak, ami a nyelvvel történik.
Amúgy az illusztrátor James Sherman egész jó munkát végzett, bár a képek is
ízléstelenül amerikaiak... Tudom, azt várjátok, hogy valljak már színt, mit
gondolok erről az egészről. Oké. Nekem nem tetszett, de Te, kedves olvasó,
attól még szeretheted.
Teljesen jogosak a bíráló megjegyzések azok felfogásáról, akik a latint - az ókori vagy a keresztény örökséghez nem visszacsatolva - egyfajta eszperantóként kezelik, irigyelve az angol kétes világnyelvi szerepét (vö. Robert Philippson "lingua frankensteinia" koncepcióját az angolról). Azonban szerintem ez a dichotómia a "filológus" és az "élőlatinos" felfogás között abból a szempontból anakronisztikus, hogy mind a két felfogás egyfajta modern meglátásból fakad.
VálaszTörlésA régi, modernitás előtti ember hitt abban, hogy vannak a kultúrának, az értelmiségi közgondolkodásnak olyan elemei, amelyek átemelhetők a múltból és érvényesek az aktuális jelenben is, mert úgy gondolták, hogy ezek az értékek tértől és időtől függetlenek, emiatt folytonosak. A "res publica litterarum" tagjai, amelyről Wilfried Stroh is írt, emiatt adaptálták a klasszikus kultúra tértől és időtől függetlennek hitt értékeit, meglátásait a maguk korára, és emiatt írtak a maguk korában is latinul. Még a természettudományos vagy technikai vonatkozású újkori latin művek is gyakran hivatkoznak az ókorra.
Köszönöm az értékes véleményt! A magam részéről izgalmasnak találom és kifejezetten kedvelem a latin modern használatát, hiszen valóban vannak "egyetemes gondolatok", amelyek modern megfogalmazásban is megőrzik a múltbeli gyökereiket. Pontosan Stroh egyike azoknak, akiknek a latinul írt modern szövegei is egyúttal klasszikusok és mégis modernek, akiktől - szerintem - érdemes tanulni, hogyan lehet a latint élő nyelvként használni. Ezzel a könyvvel viszont épp ez a bajom, hogy a legkevésbé sem az univerzális dolgokra koncentrál, hanem az amerikai hegemónia jegyében a latinságot darálja le a kultúrából. Pedig a latin épp ezért csodálatos, hogy koronként, tájanként változó, egyedi, színes, és közben mégis latin. Szeretem az ír hittérítők latinját, a magyarországi anyakönyvek latin nyelvű széljegyzeteit, vastag magyarsággal, a csiszolt és pontos egyházi szövegeket, Catullus káromkodásait, Ørberg modern mondatait...mindent, ami latin, és amiben ott rejtőzik egy másik nyelv kultúrája és gondolatai is. Nekem ez a könyv túlságosan amerikai, finomság és nyelvi játékosság nélkül. Ezzel együtt nem zavar, ha valaki szereti és elmondja miért szereti, hiszen egy új nézőpont, vélemény új gondolatokat ébreszt!
VálaszTörlés