Mennyire volt 'valódi' egy gladiátorküzdelem?

   Elsőre a kérdés egy kicsit talán ostobának tűnik, hiszen sok gladiátorviadal az ókorban az ikonikus hüvelykujj le- vagy felmutatásával ért véget: vagyis gyakran végződött halállal. Legalábbis ez a toposz él a köztudatban a gladiátorviadalokról. Pedig ez korántsem igaz, hiszen a legtöbb viadal kimenetele ugyan győzelem/vereség volt, de ez nem feltétlenül járt a vesztes fél halálával. Köszönhetően a filmeknek, ma már nehéz elhinni, hogy a legtöbb küzdelmet mindkét fél túlélte.

   Kik is lettek gladiátorok? Idegen népek fogolyként elejtett harcosai, rabszolgák, börtöntöltelékek, kiszolgált gladiátorok, akik nem tudtak semmi mást kezdeni a csodával határos módon megmaradt életükkel, kalandorok, adósrabszolgák, bűnözők és életművészek. Szóval elég vegyes társaság. Ami közös bennük, a képzés. Elméleti és gyakorlati oktatásukat a lanista felügyelete alatt nyerték el a ludusban. Itt elég komoly harcászati kiképzést kaptak, ám mégis, mivel a szórakoztatás, a látványosság volt a cél, az oktatás szerepe nem a gyors, sunyi és tökéletes gyilkolás volt. A római népről elmondhatjuk, hogy többségük imádta a gladiátorviadalokat, és a gladiátorok olyan közismert sztárok voltak, mint manapság a focisták. Lelkesen szurkoltak a kedvenceiknek, és igazán nem jelentett volna látványos szórakozást egy fél másodperces profi leszámolás.

   Mivel az arénába lépő gladiátorok kaptak kiképzést (kivéve a halálra ítélt bűnözőket), és ez a kiképzés birodalomszerte többé-kevésbé hasonló metóduson alapult, két idegen gladiátor találkozásakor is többé-kevésbé tudták, hogy mi fog következni. Vagyis VAN egyfajta koreográfia, egyfajta szabályrendszere a viadaloknak, ez pedig a leges pugnandi (=harci törvények). Aki ezeket nem ismerte – mint az arénába küldött halálraítéltek – gyakorlatilag tényleg esélytelenül nézett szembe az ellenfelével. Minél képzettebb egy gladiátor, annál járatosabb ebben a szabályrendszerben, vagyis annál esélyesebb, hogy életben maradjon.

   A gladiátorok népszerűsége a császárkorban tetőzött. Ez előtt a gladiátorviadalok valóban élet-halál harcot jelentettek (a maga eredeti értelmében), és a gladiátorok évente legfeljebb két-három viadalt vívtak. Ebben az időben a fellelt sírfeliratok tanúsága szerint a gladiátorok átlag életkora 22 és 27 év között mozgott. Tehát a túlélési esélyeik igencsak alacsonyak voltak. Aztán bevezették a gladiátorviadalok szabályozását, vagyis megszületett a leges pugnandi, és a gladiátorok életkilátásai fényévekkel javultak. És mivel a gladiátorok megünnepelhették a harmincadik szülinapjukat, lehetőségük nyílt rá, hogy képezzék magukat. A növekedő népszerűségnek köszönhetően egyre több viadalt rendeztek, és a műértő közönségnek köszönhetően már nem lett minden viadal halálos kimenetelű, hiszen aki jól harcolt, akit méltónak találtak rá, annak megkegyelmeztek, hogy egy másik alkalommal is megvívhasson.

   Suetonius szerint Augustus császár volt az első, aki betiltotta azokat a viadalokat, ahol nem engedték, hogy a legyőzött gladiátor kegyelmet kérjen. Ezt persze nem kell a humanitárius lelkének tulajdonítani, hiszen Augustus egy racionális császár volt, vagyis tisztában volt vele, hogy egy gladiátor kiképzése, etetése tetemes összegeket igényel. Vagyis: miért ne harcolhatna még többet? Marcus Aurelius és Commodus korában egy jól képzett gladiátorért akár 12-15 ezer sestertiust is elkérhettek. Ilyen árak mellett megrendezni egy ünnepi játékot tényleg horribilis pénzeket emésztett volna fel! Szóval a cél a jól képzett, ünnepelt gladiátorok megtartása lett.

   Pompeji – megmaradt – sírfeliratokat vizsgálva ebben az új helyzetben egy gladiátorra akár egész csinos életpálya várhatott, hosszú élettel. Ebből arra (is) lehet következtetni, hogy egy „értékes” gladiátort nem vetettek be minden csip-csup csatában, őket igazi csemegének tartogatták, különleges összecsapásokra, amikről aztán éveken keresztül lehetett beszélni. És valóban így történt, hiszen a híres gladiátorokat előszeretettel örökítették meg mozaikokon, falfestményeken, üvegpoharakon, faragott késnyélen (a Szombathelyen talált gladiátorokat ábrázoló faragott késnyél), szobrokon, szobrocskákon, mécseseken (bocsánat, ha kifelejtettem valamit).

   És itt álljunk meg egy pillanatra. A gladiátor ábrázolások rengeteget elárulnak a kor sztárjairól, és nem csupán a gladiátor típusokat ismerhetjük fel, és a fegyvereiket csodálhatjuk meg, hanem van az ábrázolásoknak egy másik különlegessége is. A harcosok általában a fegyvernemükre jellemző támadóállásban vannak, az ütközetek pedig szinte kivétel nélkül azonos koreográfia mentén zajlanak. Vagyis: biztosan volt a viadaloknak koreográfiája! Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy előre megbeszélték, hogy ki fog nyerni, vagy ki hova fog csapni, de ahogyan a vívásnak is vannak szabályai, a gladiátorviadaloknak is vannak szabályai! Hiszen ha mindkét fél ész nélkül csapkodná egymást, először is igen hamar véget érne a viadal, másodszor pedig tényleg élvezhetetlen lenne az egész. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos ütések, vágások esetleg tiltottak lettek volna, hiszen a megtalált csontleletek tanúsága szerint jó néhány gladiátornak súlyos fejsérülései voltak, hiába sisak. A szabályok inkább egyfajta logikus vázát képzeték az oktatásnak.

   Egy jó viadalhoz szükséges volt a megfelelő párok kiválasztása, és ez nem csak a fegyvernemekre vonatkozott, hanem arra is, hogy nagyjából azonos képzettségi szinten lévő gladiátor harcolhasson egymással. Nagy tudásbeli különbségek esetében megint csak kevésbé lett volna látványos a viadal, hiszen az 'ügyetlenebb' inkább csak a gladiátorok paródiájának tűnt volna.

   Természetesen ez a szabályrendszer nem jelentette azt, hogy a gladiátorviadalok szelíd és vértelen zsúrok lettek volna. Nem, kérem, folyt ott a vér bőségesen! Arról, hogy ez a szabályrendszer pontosan mit takar, írásos emlék nem maradt fenn, a kutatók főként a képi emlékek alapján rekonstruálják a gladiátorviadalokat. És megint más az elmélet és a gyakorlat! Könyvtárnyi elméleti anyagot lehet olvasni a gladiátorokról, de megnézni egy hagyományőrző gladiátorviadalt, nos kérem, az a rajongás és a megértés egy újabb lépcsőfoka.