A latin szövegek kérdéséhez

   Milyen ma a latintanítás Magyarországon? Ja, hogy nem is hallottál róla? Pedig létezik, legalábbis még pislákol itt-ott. Ugyan sok rosszakarója van, de mégiscsak szerves része a magyar kultúrának! Mit olvasnak ma a fiatalok, hogy elsajátítsák a klasszikus kultúrát? Mit tanulnak? Mi az értelme egyáltalán ennek az egésznek?

  Ha ma nosztalgiával tekintünk vissza a régebbi idők iskolai latinjára, akkor csalódnunk kell, mert már az akkori tanárok sem voltak elégedettek a helyzettel. Erről szól ez a cikk, amit Rab István írt és a Protestáns Tanügyi Szemlében jelent meg 1935-ben, amikor bizony a latintanítás helyzete még a maihoz képest tényleg sokkal jobb volt...

   Mégis mi az értelme latint tanulni? Sajnos erre talán már csak akkor lesz válasz, amikor az utolsó dinoszaurusz is kilehelte a lelkét, aki el tudta olvasni a régi szövegeket.

A latin szövegek kérdéséhez

  Az ORTE elnöke e folyóirat januári számában a készülő új tantervvel kapcsolatban általános pedagógiai alapelvekre hívja fel a figyelmet. És cikke végén azt a kijelentést teszi, hogy vannak agyoncsépelt igazságok, melyeket nem lehet eleget hangoztatni és eléggé hangsúlyozni. Ez tökéletesen igaz. Aminthogy az iskolában is vannak indociliák, melyek pedig egészen könnyen felfogható dolgok, de — csudálatos módon — mégis taníthatatlanok. Ezekben a sorokban én is egy ilyen magától értetődő, de eddig még alig megvalósított és szinte azt kell hinnem, meg sem valósítható igazságra szeretném a figyelmet ráterelni. A középiskola latin olvasmányi anyagára. Nem tudom, ki hogyan van ezzel a kérdéssel, de én úgy érzem, hogy itt sok minden nincs rendben. Pedig a kérdés annál fontosabb, mert a legalapvetőbb, és a latin tanítás eredményessége szempontjából életbevágó. Hogy a mostani latin olvasmányi anyagot osztályok szerint hogyan osszuk be, milyen koncentrációs köröket alkossunk, és miként alkalmazzuk a latin olvasmányi anyagot a többi szellemtudományokból már elsajátított, vagy ezután megtanulandó ismeretekhez, amiről dr. Sarkadi Nagy János írt legutóbb figyelemre méltó cikket, szintén nem lényegtelen kérdés, de mégis a szövegkérdéshez viszonyítva — et tempore et usu posterius est. Elsődlegesebb, lényegbevágóbb sőt conditio sine qua non: az olvasmányi anyag nagyon de nagyon gondos kiválogatása. És itt a Liber Sexti jut eszembe. A szaktársak közül talán meg fogja nekem valaki izenni, hogy a középiskola alsó négy osztályának ez a remek kis kézikönyve miért tűnt el a latin tanítás színpadáról. Mert én nem tudom. És hogy azokat az eleven, vonzó, érdekes és értékes kis olvasmányokat miért kellett Liviusból átdolgozott, túlnyomó részben érdektelen, sőt unalmas darabokkal fölcserélni. Mert ezt még kevésbé értem. De az a kolléga, aki erről engem fel fog világosítani — bocsánat a tónusért — nehogy nekem a „szerves kapcsolatokra“, „alapvetésekre“, „fokozatos felépítésekre“ hivatkozzék. Mert ezeket a tanár megérti, a gyerekek azonban nem. És hiába mondjuk nekik az unalom perceiben, hogy vegyetek erőt magatokon, érdeklődjetek, ne ásítozzatok, hiszen ez az unalom mindössze csak négy évig, esetleg nyolcig tart, és hát hiába, ez az a bizonyos keserű gyökere a tudománynak, és majd 30 éves korotokban meg fogjátok ízlelni a keserű gyökerű fa gyümölcseinek édességét... És ezen az sem segít ám, ha azt a Livius anyagot dramatizálással próbálom vonzóbbá tenni. Mert úgy járunk vele, mint egy minapi rádióelőadással. Az előadó a balatoni jégvitorlázást ismertette. És hogy előadását elevenebbé tegye, maga mellé vett egy deuteragonisztészt. Aki időnként és helyenként és közönként (fölösleges) kérdéseket intézett hozzá. Ilyenformán: Második színész: „No és mondja kérem, ezidőszerint hány jégvitorlás van a Balatonon?“ Első színész: „Hány? Körülbelül 68 !“ Második színész: „68? No ez már igazán szép szám.“ És így tovább. Amiben nincs sucus, abból nem lehet nedvet kifacsarni. És ha a taplót 60 gyerekkel vállvetve facsargatom is, abból nem jön ki nedű, legfeljebb valamennyien halálosan belefáradunk. Mert az, hogy a sas Lucumo fejéről lekapja a kalapot s aztán megint visszateszi, ez kérem nem érdekli a gyereket. Még a tanárt sem. Mert nem jön ki belőle semmi. Abból pedig, hogy veiibeliek betörtek a rómaiak szántóföldjeire és a nyájakat elhajtották, a rómaiak meg visszatörtek és visszahajtották, nemcsak hogy szintén nem jön ki semmi, amin épülni lehetne, hanem — tant pis — a hottentotta morálja jut az ember eszébe, akitől mikor a hittérítő tízévi keserves oktatás után megkérdezte, hogy most már mondja meg, mi a jó és mi a rossz, így felelt: „Jó az, ha elhajtom a szomszédom marháját, rossz az, ha ő hajtja el az enyémet.“ Abból azonban, hogy az ezeréves római birodalom legbecsületesebb embere, az öreg Cato, mikor hispániai quaestor volt, az állam vagyonának kímélése céljából kincstári lovát a legsoványabb abrakon tartotta, és mikor a vén keshedt gebe elhullott, megnyúzatta, bőrét egy hatosért eladta, és mikor hivatali évének letelte után Rómába visszatért, első útja az aerariumba vezetett, hogy a lóbőr árával elszámoljon, ebből már jön ki valami. Ez először derültséget kelt, azután csudálatot és lelkes bámulatot. Ebben van sucus. Ez többet ér, mint egyheti száraz moralizálás. És bizonyos, hogy mély nyomot hagy a gyermeki lélekben.

  De ne szaporítsuk a szót. Ad inceptum redeamus. A legelső, de legeslegelső szempont legyen az olvasmányok kiválogatásánál a darab tartalmi érdekessége. Aminek persze korántsem Livius lesz az egyed-árusítója. Érdekes apróságok, anekdoták jellemző kis történetek Róma történelmi nagyságairól: van nagyon sok, csak össze kell szedni őket a legkülönbözőbb auctorknál és ahol szükséges, nyelvileg átdolgozni őket az illető osztály nyelvi ismeretfokához mérve. Másodszor legyenek ezek a darabok tárgyilag értékesek (historikum) és kapcsolódjanak a történelem és régiségtan legkiemelkedőbb fejezeteihez. (Csak mellékesen említem, hogy nagyon ránk férne már egy eleven régiségtan is. Errenézve csak Reinach Manuel de philologie 1. kötetére utalok.)

  A fölső tagozat olvasmányainak kiválogatására a fenti két szempont természetesen szintén elengedhetetlen, csak itt a tartalmi érdekességgel és a históriai értékességgel még az esztétikai (irodalmi, stilisztikai) szempontnak is párosulnia kell. A fölsőbb osztályos latin olvasókönyvekben nagyon sok olyan szemelvény van, melyek e három követelmény egyikének sem felelnek meg. Hogy mit csinált Metellus Zámánál, vagy Márius Vágánál, ez tartalmilag nem érdekes, történetileg nem jelentős, és művészi előadás szempontjából nem tanulságos. A szemelvényekben mégis hosszú oldalakat tölt ki. A Muthul folyó melletti csata leírása oly szétfolyó, hogy arról egy harctéri vázlatot emberfia nem tud készíteni. És oldalakat foglal el. Ellenben Márius beszéde a 85. fejezetben minden pedagógiai kívánalomnak megfelel. Ez a beszéd az egész Jugurtha-háborúra, a történeti háttérre, az egész kor eszméire és vajúdásaira éles fényt vet, a többi csak „köret.“ Maga Sallustius sem szánta egyébnek. S a szemelvények összeállítója mégis jónak látta ezt a sok garnírungot feltálalni a különben igen ízletes, de kicsiny pecsenye mellé.

   Mit akarok ebből kihozni? Azt, hogy az érdektelen és értéktelen szövegeket dobjuk félre és szerkesszünk egy (vagy több) jó chrestomathiát az eddig fel nem használt anyagból. De ez aztán chrestomathia legyen a talpán! Ebbe (ha tetszik két-két osztályonként I -VIII-ig) hordjuk össze — persze nem tővel-heggyel, hanem mindenütt a célokhoz alkalmazva — mindazt a tartalmilag érdekes, históriailag értékes és (felsőfokon) irodalmilag esztétikus szöveganyagot, melyet Róma szellemi nagyságai évszázadok folyamán kitermeltek. De mindennek csak a színe javát, csak a legeslegjavát. Tudom, hogy chrestomathiákat sokan elavult dolognak tartják, és félnek a tanulmányi anyag megmerevedésétől. De ne tessék engem maradisággal vádolni és az „egésznek a benyomását“, a „szerves összefüggést“ és a szent „systema“ egyéb alapfogalmait mellemnek szegezni, mert a római világot a maga hézagtalan összefüggésében a középiskola úgy sem tudja megismertetni soha. Egyébként a rendszert én is tudom értékelni, de nem mindenáron. És ha fel kell valamit áldozni, inkább az „systemát“, mint a feldarabolt egész legszebb és pedagógiailag legértékesebb részeinek éltető és eleven erejét! Egyszóval érdekes, értékes és esztétikus olvasmányokat! Legyenek az új tanterv megalkotói és iskolai végrehajtói olyanok, mint a Horatius blandus doctorai, akik cukrot adnak a gyerekeknek, hogy a leckét szívesebben megtanulják. Legyen a latin olvasmány a gyermeknek örömteljes szórakozás és élvezet, és akkor a túlterhelésen is segítettünk. Mert nemcsak a mennyiség túlterhelő, hanem méginkább a rossz minőség. Az ólomsúly, mely kisebb tömegével is jobban lehúz bennünket, mint egy sokkal nagyobb tömegű, de értékes és szikrázó drágakő.

Az idézett írás forrása most is a régi kiadványok lelőhelye, a

www.hungaricana.hu