Könyvajánló - Natalie Haynes: Ezer hajó

   Divat lett az ókor, és ennek nagyon örülök. Menő mitológiát olvasni, újragondolt mitológiát. Nem is rossz dolog néha újraértelmezni a régi történeteket. Persze ez mindig egy kritikus kérdés, hogy egyáltalán lehet-e egy antik történetet újraértelmezni, újramesélni, és ha igen, akkor azt milyen mértékben. Szerintem lehet, sőt jó dolog egy kicsit felfrissíteni őket, hogy könnyebben utat találjanak a fiatalabb generációhoz. Ezzel együtt sok olyan modern interpretációba futottam már bele, aminek lássuk be, már semmi köze nem volt az eredeti történethez, nem kapcsolódott a mondanivalóhoz. Szóval erről lehet bőségesen vitatkozni!

   Ilyen újhullámos kérdés a gender-téma és a feminizmus. Ha harminc évvel ezelőtt megkérdezett volna valaki, gondolkodás nélkül azt mondtam volna, hogy feminista vagyok, a női jogok harcosa. Ez az alapvető gondolatom az évek alatt nem változott, de maga a feminizmus valami perverz, nyakatekert baromság lett, ami a lehető legtávolabb van a női jogoktól és a női léttől. A harcos amazonok csupa olyan dologért küzdenek, aminek valójában semmi értelme, semmi jelentősége. Ma már egy kislánytól elvárják, hogy minimum Karikó Katalin akarjon lenni. Vagy informatikus. Vagy valami menő foglalkozása legyen, trendi és független élete, szabad legyen – vagyis ne kössön kompromisszumokat. És ha ma egy kislány azt mondja, hogy ő anyuka szeretne lenni, sok gyerekkel, azt simán hülyének nézik, hogy kérem itt szabadság van, meg önmegvalósítás, és igenis tessék önmegvalósulni. Szóval átestünk a ló túlsó oldalára: száz éve egy nő még nem álmodhatott másról, csak pelenkákról, most meg csak a Mars-expedícióról. Szerény véleményem szerint ha azt mondjuk, hogy szabadság van, akkor hadd döntse el minden kislány, hogy mit szeretne. És igen, vannak, akik családot szeretnének, és vannak, akik nem. De ez nem a társadalom döntése, hanem az egyéné (kellene, hogy legyen). És ez az újraértelemezett feminizmus az irodalomba is bekúszott. A régi könyvek szerelmeseként, a középkori költészet lelkes rajongójaként kicsit döcögve jönnek át nekem ezek a dolgok, de lássátok, nyitott vagyok.

   Női könyvek. Női témák. Elhallgatott nők, elnyomott nők. Évek óta gyűjtöm az ókori témájú könyvillusztrációkat, grafikákat, hiszen ezek is a klasszikus történetek újkori értelmezései, továbbgondolásai. Évekkel ezelőtt már találkoztam olyan képsorokkal, amelyek CSAK az istennőket mutatták be, férfi istenek nélkül. Hümm. Nekem ez furcsa. Egy világ férfiak nélkül? Értem a szándékot, hogy a nők alulreprezentáltak, a történeteik nem hagosak és csillogóak, mint a férfiaké, de szerintem ez a legkevésbé jelenti azt, hogy nincsenek jelen.

   Natalie Haynes is egy ilyen női-történetet írt. A mitológia nők mentén, vagyis a történetek női szemszögből jelennek meg. Nagyon ötletesen meséli el a trójai háborút, bátor és úttörő, ahogyan a szokásos kliséktől el mert szakadni: nem időrendben (mármint az események egymásutániságának sorrendjében) meséli el a történetet, és nem is Homéroszt követi. A kis történetekből, a rövidebb írásokból kerekedik ki az egész háború, az előzmények finoman bele vannak szőve a mesébe, semmi didaktikus sorrendiség, csak könnyed, finom történetmesélés.

   A trójai nők, a görög nők története szinte egymásba fonódik. És a nők története a veszteségek története, hiszen egy hatalmas, pusztító háború köré rendeződik az egész mondanivaló. A veszteségek viszont mindig fájdalmasak, és a nők szinte kétségbeesetten vergődnek a világban. Még az amazon Pentheszileia is, aki pedig harcos nő, nem kell félnie a férfiak uralta világban. Hekabé, a trójai királynő, aki a férje nélkül senki, Andromakhé, akit szintén a férje ereje és hatalma tesz azzá, aki, és Penelopé, aki bár eszes nő, de a férfiak uralta világban valójában labdába se rúghat – ezek a nők mind-mind a férfiak eszközeiként, játékszereiként jelennek meg, akik a támogató férfi nélkül mit sem érnek, nincs hangjuk és nincs erejük, hogy az akaratukat érvényesíthessék. Veszteségeik nem csupán a saját egzisztenciális kérdés, hiszen a háború mindent elvesz tőlük: a szeretteiket, férjüket, fivérüket, apjukat és fiaikat. Viselik nem csupán a saját kínjaikat, de a családjukét is. Na. Ezek a veszteségek és fájdalmak azonban minden közhiedelemmel ellentétben nem csak a nőket érintik. A férfiak ugyanúgy megszenvedik ezeket a háborúkat, és csak azért, mert nem tépik meg a hajukat, még nekik is fáj. Ha már szót emelünk az elhallgatott nőkért, akkor most én emelek szót az elhallgatott férfiakért. Ugyanis a regény, bár a trójai háború teljes időszakát és következményeit öleli fel, mégis borzasztóan furcsa. Furcsa a háború férfiak nélkül. Csak valahol a háttérben húzódnak meg, egy kicsit érthetetlenül, egy kicsit elérhetetlenül. A bajok okozói, a gondok forrásai. Erőszakosak, és semmi más nem érdekli őket, csak a pusztítás és a harácsolás. Odüsszeusz még egészen emberinek tűnik, de Akhilleusz is egy önimádó, öntelt kis pókként jelenik meg. A nők meg folyamatosan szenvednek. Azt hiszem ez az a pont, amire azt szokták mondani, hogy péniszirigység. Miért? Mert a férfiak, bár olyanok, amilyenek, tomboló vadállatok és gyilkoló szörnyetegek, nekik mégis van valamijük, ami a nőknek nem adatik meg. Ők a háborújuk alatt hőssé válnak, istenek lesznek, halhatatlanok lesznek. Az Ezer hajó női szereplői viszont túlságosan hétköznapi nők maradnak azokban a kritikus pillanatokban is, amikor a tragédia fájdalma isteni magaslatokba emelhetné őket. Egy kicsit kicsinyesek, egy kicsit önimádók, földhöz ragadtak és hihetetlenül modernek. Mit vártam? Egy jó női történettől azt vártam, hogy mutassa meg, a nők is képesek hősökké válni, élő ikonokká. Nem úgy, mint a mai szuperhősös történetekben, hanem ténylegesen. Mint Szophoklész Antigonéja, mint Tolsztoj Anna Kareninája. Miért van az, hogy a legjobb női karaktereket férfiak írják?!?

   Antigoné érzelmeiről sem olvashatunk hosszú sorokat, hogy épp mi járt a fejében. Anna Karenina esetében már más a helyzet, de Maupassant Szépfiújának női szereplőinek sem látunk a fejébe közvetlenül, ám pontosan tudjuk a szívünk mélyén, hogy mit éreznek. Haynes viszont minden kis apró gondolatfoszlányt bemutat. Lehet ez az, ami egy kicsit sok. Sokszor hallottam már, hogy az Iliász-Odüsszeiában kevés szerepet kapnak a nők. Micsoda?!? Attól tartok, valaki megmondóember nem olvasta a két nevezett eposzt, ám a véleményét lelkesen továbbadta a követőinek. Nem kérem, Homérosz a nők barátja. Sokat ír róluk, és izgalmasak a női szereplői. De az istennői istennők, nem nyafis kis csini csajszik. Homérosz Aphroditéjét megismerve az embernek egy szemernyi kétsége sem marad, hogy egy istennővel van dolga. Haynes Aphrodiéja, akárcsak Helenéje pedig inkább a szó rossz értelmében közönséges, ribancos. Észrevettétek, hogy Homérosz egyáltalán nem írja le Helené külsejét? Ám mikor felmegy a várfalra, hogy a többi trójaival együtt megnézze Meneláosz és Párisz párviadalát, egyszerűen elfogy a levegő? Nem tudjuk, hogyan volt bodorítva a haja, és nem tudjuk, milyen ruhában volt, de még a hexameterek is felgyorsulnak, ahogyan a halandó testbe zárt isteni szépség megjelenik. Hát igen, kevesen tudtak azóta is ilyet írni, Homérosz magasra tette a mércét.

  Azért olvassátok el, érdekes könyv, jó kis utazás Trójába, a mítoszok világába. Viszont nincs benne fenségesség, nincs benne dicsőség, hogy az ember sírni szeretne a tragikus boldogságtól. Racionális, modern sztori.