A „BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA.
G ...y I-nak.
Szépnek tart téged a világ,
Méltán, az vagy, mondhatom.
Még az irigy is, ha meglát:
Csudálkozik bájidon
Szebb vagy, ha a bibor ajak
A gyöngysort nem zárja el —
Csevegni kezd, és az alatt
Mosolyogsz szép szemeddel.
Legszebb vagy, ha éj fürtiden —
Ha a múzsa rád szállá —
Tündököl, mint méltó helyen,
A tökély koronája.
Ott vagy — a hol dalaidat
Ujráfcza ágg és gyerek
Hol játékod tapsra ragad —
A legszebb. Ott szeretlek!
(B.-Csaba, 1890. máj. 15.)
Egy divathölgy Rómában
Korántse képzeljük, hogy ezen különös virágfaj a modern francia szalonok növénye, volt annak földje a régi Rómában is — sőt a mi meglepőbb: a köztársaság szigorú erkölcseinek idejében.
Egy ritka példányával akarom ma megismertetni azokat, kik talán valamikor ismerték, de elfeledték volna. Ritka példány és érdekes már azért is, mert egy Cicero, e bölcs és szónok, és Catullus, a gazdag bankár fiú, és szellemes költő is lábainál ülnek — Clodiának.
Clodia gazdag volt, nemes patrícius vérből, mivelt, finom, de e mellett oly szenvedélyekkel, melyeknek lángja közelébe jutni nem volt tanácsos még a bölcs Cicerónak sem.
Rendkívül fényes salonja gyülhelye volt a római pénz- és szellemaristocratiának, s alig volt az előkelő világból politikus, író vagy a fiatalságból nevezetesebb, szép ifjú ember, aki Clodia pompás termeiben meg nem fordult és — a bár kissé hervadt — de még mindig szép úrnő bátorító szemeitől és igazán igéző modorától könnyen szabadulhatott volna.
De mi ne igen nézzük az ő termeiben összegyűlt társaságot: a társaságban nincs őszinte kép, hamis a mosoly, a bók, az érzés; de akkor kopogtassunk, mikor együtt vannak, ez a szép, gazdag asszony és Cicero.
Arról meg lehetünk győződve, hogy a társalgás élénk és szellemes, de hogy e kitűnő fér-fiút Clodia pici lábainál találjuk esdekelve, — erre nem igen voltunk elkészülve.
Úgy volt. Clodia (miért, miért nem — kutatni nem szándékozom), magához szerette volna láncolni a szellemes embert, ki éppen nem dicsekedhetett valami szépséggel már csak az orrán nőtt borsó miatt sem, — elég az hozzá: Clodia meg akarta kéjes szórakozásának nyerni Cicerót. Ez annyira komoly, elhatározott szándéka volt, hogy Cicerót rá akarta venni: „mondjon le bolondos Terentiájáról (feleségéről), s vegye nőül őt."
Azonban a szónok — bár nejével nem rózsás örömöket élt — nem hajtott a szóra, s nem égeté el lelkét Clodia szenvedélyeinek lángjaiban. Elváltak.
Jött Catullus, a szikrázó, élezés, finom gavallér, teli erszénnyel, s valóban igaz mély szerelemmel. Clodia élvezte az ifjú csókjait úgy otthon, mint a kies Bajae fürdő fasorai alatt, mely az előkelő világ rendes találkozó helye volt. A gyönyörű hely visszhangzott Catullus örökszép dalaitól, melyekben Clodia nevét és szerelmök boldogságát zengé:
„Csókolj meg százszor, azután ezerszer —
És ismét százszor, és ismét ezerszer,
Aztán, ha sok százszor és ezerszer megcsókoltuk egymást
— Tévesszük el a számadást és kezdjük újra:
Csókolj meg százszor és ismét ezerszer —
Hadd pukkadjanak meg mérgökben irigyeink,
Akik ennyi boldogságot látnak"... (Catulli Carmina.)
De Clodia hütelen lőn, ezen azonban ne csodálkozzunk: négy férjét temette el s mint a hír susogta — méreg által.
Most a mámornak vége lett s Catullus egy-kori istennőjének imádott arcát satirájának korbácsával csapdosá. Nőt még így nem vettek tollhegy re soha!
„A gyermekek az utczán kiáltják utánam: Clodia!
Négy férjed sírhalma sírja nevedet: Clodia!
A patak szól nékem: megállj s mosd meg ajkad
Clodia csókjától!
Mosd meg sok százszor és ismét ezerszer ....
Vagy menj tovább! ne érintsen ajkad —
Még Clodia lennék, s lenyelnélek ifjú! (Catulli Carm.)
A furfangos, bosszúálló Clodia most meg-akarta semmisíteni kedvesét.
Bevádolta: hogy Catullus méregkeverő s őt megakarta volna mérgezni.
A dolog komoly. Clodiának barátjai, imádói, vesztegetett emberei a bírák.
E szorongatott helyzetben Ciceróhoz siet, s barátját védelmével bízza meg.
A bírák összeülnek, nagy várakozás, nagy csend, mint a kitörőben levő viharé, vagy mint a nagy félelemé .
Ciceró megszólal: Tudom, hogy ma nekem nehéz hálátlan szerep jutott, mert azon szép asszonyt kell vádolnom, kinek — magamat sem veszem ki — nincs senki a bírák között, aki bájai lekötelezettje nem lett volna "
Nagy kacagás (Cicero nem folytathatta tovább) s Catullust ez a finom célzású komikum megmentette.
Nagyon csodálnánk, ha azt hinnők, hogy Clodia most ezen kudarc szégyenében égő arcát elrejté a világ előtt. Éppen nem. Schoppenhauer(!), e nőgyűlölő bölcsész szerint: Sértsd meg a női hiúságot — a nő hiúbb lesz. Clodia sem zárta el ajtaját, — termeiben pezsgő élet, arany fiatalsággal, szellemmel, élvezettel. Az ifjú, hírneves lángeszű Caezar kivételével — aki őt kerülte — salonja tele volt ismét a főrangú világgal.
Catullus teli szíve megszabadult e Loreley-tól, de teli erszénye — elveszett.
„Az ádóságok orkánja fu már birtokomra,
Se bal! Nem éri azt se az észak csípős szele,
Se kegyetlen Aquilo — csak te Clodia!
E divathölgy még soká élt csillogva, fényben, gazdagságban, s nekünk nevezetes lőn Cicero és Catullus miatt.
Meg ne ítélj kedves olvasó, hogy e hölgy boudirjában vezetlek. Velünk volt az „erkölcsök őre" is — Cato maga, e sálon gyakori vendége.
Megjelent a Békésmegyei közlönyben, 1880. május 23. vasárnapi számában.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése