Ókori texítliák

   A különféle textíliák szinte észrevehetetlenek az életünkben, ám ha jobban belegondolunk, nagyon is fontosak. Nem csak az öltözködésben, hanem bizony a lakberendezésben is fontosak, jelen vannak, mi több, a kényelmes és komfortos otthon elképzelhetetlen nélkülük. Persze ma már csak egy méteráru boltba kell elkocogni, és annyi métert vehetünk a nekünk tetsző kelméből, amennyit csak ki tudunk fizetni. Sőt, még egy méteráru boltot sem kell keresni, hiszen a svéd életérzés, a boldogság bútorokba öntött valósága, az IKEA lételemünk lett. Annyira természetes a jelenlétük – mármint a textíliáknak – hogy észre sem vesszük, mennyire hiányoznának, ha nem lennének.

   Észrevettétek már, hogy az ókorból nem maradt ránk szinte semmiféle kelme? Mármint a Római Birodalom európai területéről. Néha egy-egy cafat azért felkavarja a régészek és érdeklődők társadalmát, de nagy, összefüggő darabok bizony nem kerültek elő. A ruhákat, takarókat, párnákat, sőt úgy általában a textíliákat főként festményekről, mozaikokról és szobrokról ismerjük, tehát csak közvetve. De ez nem igaz, mert vannak ám textil-leletek! Főként Afrikából, Egyiptom területéről kerültek/kerülnek elő, ahol a forró száraz homok nem csak a múmiákat őrizte meg a lelkes utókornak, hanem a kelméket is, szép számban. Tehát a fellelt leplek nagy része erről a területről származik.

   Az egyiptomi textíliák egy része épp a múmiákról származik. Vagyis a múmiakészítés során rengeteg anyagot használtak fel a test körbetekerésére, és ezek a közhiedelemmel ellentétben nem fáslik voltak, és gyakran nem is erre a célra készített textíliák, hanem meglévő, használt anyagok újrahasznosítása, csíkokra vagdosása. Találtak már csíkokra hasogatott könyv/pergamen lapokat is, amibe múmiákat tekertek. Aztán a kereszténység térhódításával a múmiák száma erősen megcsappant, ám a temetett testeket is valamiféle textíliákéba csavarták be, ami aztán ránk maradt.

   A rómaiak számára a textilek nem voltak annyira egyértelműek, mint nekünk manapság. Persze egy valamire való asszony tudott fonni és szőni, és maga készítette a család számára a ruhákat, ám aki konyít valamit a kézimunkák világához, az jól tudja, hogy ez bizony egy igen időigényes dolog: vagyis nem tudsz egyik pillanatról a másikra több száz méter vásznat megszőni. Emiatt jobban meg is becsülték a textíliákat, vagyis nem dobták el csak azért, mert elhasználódott. Először is: a textileket meg lehet javítani. Másodszor: másra is lehet ám őket használni, nem csak egy feladatra jók. Régen is szokás volt, hogy a jó anyagú, de szakadt, foltos ruhából még lehetett varrni a babának egy kisebb ruhát, vagy porrongynak használni. Tehát a textilek sanyarúan rövid élete csak egy egészen újkori szokás.

  Igen, már a rómaiak is ismerték a lakberendezést, és ők is előszeretettel használtak rengeteg textíliát a lakásban. Függönyként, bútorokat letakarni, takarókat, párnákat, ajtók helyett, kisebb helyiségeket leválasztani, árnyékolni, eltakarni, kényelmesebbé tenni a lakást, a házat. Mivel az ágyak általában elég kemények voltak (hol van még a kényelmes rugók kora!), a takarók különösen fontosak voltak a jó alvás és kényelmes heverészés szempontjából.

   Érdekes a mozaikokon, falfestményeken megfigyelni a római lakást textil-szempontból is, hiszen ami elsőre szembetűnik, hogy nagyon élénk színűek. Pedig a festés sem volt egy olcsó mulatság, lévén a szintetikus festőanyagok még (szerencsére) pajzán rémálomként sem sejlenek fel, tehát minden szín valódi, természetes, főként növényi alapanyaggal van festve. Vagyis a kelme megfestéséhez sok hozzávaló és szakértelem kellett!

   Amit ma már könnyen eldobunk, mert szakadt, viseltes, vagy egyszerűen már nem tetszik, azt régebben, így az ókorban is, újrahasznosították. Vagyis azért, mert egy textília első feladataként függöny volt, attól még vidáman lehetett belőle egy kisbaba kedvenc takarója. Az anyagokat egészen addig hasznosították, ameddig csak lehetett. A ma már minden háztartásban megtalálható rongyszőnyeg is egy ősi darabunk, tekintsünk rá tisztelettel, hiszen nagy történelme van. Az anyagdarabokat, függetlenül a színüktől és fajtájuktól, amikor már tényleg csak cafatkák vannak belőle, még mindig tudták használni: szálakat készítettek belőle és szőnyeggé szőtték össze. Ez egy egyenletlen textília lesz, de sokkal erősebb és tartósabb, mint az egynemű kelme. Szóval a tarka rongyszőnyeg már a római lakásokban is ott lapult, kíváncsi lennék, ők is rongyként tekintettek-e rá.

   Elmenni egy kelmeárushoz és szép, színes anyagokat vásárolni viszont már az ókorban is kedvelt dolog volt. A párnaárus sírköve kifestve új életre kel, a színek élővé teszik a márvány fenséges egyhangúságát. Valahogy így képzelem az ókori méteráru boltot: színesen, izgalmasan!