Memento mori

   Memento mori – vagyis emlékezz a halálra, mondja a latin, ám nem magára a halálra kell emlékezni, hanem arra, hogy halandó vagy. A római hadvezérek legnagyobb elismerése a triumphus, vagyis a diadalmenet volt. Akitől ezt megtagadták, az egy brutális sértés, lealacsonyítás volt, munkájának és küzdelmeinek semmibe vétele. A győztes hadvezér végigkocsikázott Rómán, miközben bemutatta a rablott (bocsánat, zsákmányolt) kincseit, foglyait, mindent, amit elvett az ellenségtől. Egész Róma őt ünnepelte, vagyis a karrierje elérte a csúcspontját. Istenként tisztelték, valamiféle halhatatlan háborús hősként, ám a memento mori gondolata itt érhető tetten igazán. A győztes hadvezér egy pompás diadalszekéren kocsikázott fel-alá, amit nem ő maga hajtott, hiszen épp az üdvözléseket, a köszöntéseket fogadta, és teljes figyelmével az őt körülvevő csodálatban fürdött. Vagyis volt a kocsin rajta kívül még egy hajtó, és egy másik ember, aki, aki a félisten mögött állva a feje fölé babérkoszorút tartott. És nem ám csak tartotta azt a koszorút (milyen blama lett volna, ha a zötykölődő kocsin egyszer csak lepottyan a hadvezér fejéről a koszorú, a legnagyobb dicsőség jelképe!), hanem a háta mögött állva a fülébe sutyorogta, hogy 'memento mori'. Vagyis emlékezz rá, egy pillanatra se feledd, hogy halandó vagy. Hiába az istennek kijáró tisztelet és hatalmas parti, te akkor is csak egy ember vagy, akinek le fog telni az ideje, és ugyanolyan halott leszel, mint azok, akiket legyőztél. Ilyenkor a kocsi mögött vonuló katonák obszcén, trágár dalokkal sértegethették a hadvezért, hiszen ezek a kis nüanszok nem érhettek fel a kolosszushoz. Csakis a mögötte álló ember (akár rabszolga), aki folyamatosan, az ünnep legnagyobb eksztázisa közben is a világ, az élet mulandóságára emlékeztette a dicső vezért.

   Ez a gondolat, hogy az önfeledt ünneplés helyett a saját halandóságodra gondolj, annyira nem bizarr gondolat, mint elsőre tűnik. Marcus Aurelius, Seneca és Epiktétosz, a sztoikus rabszolga is gyakran figyelmeztet, hogy sose feledkezzünk meg a mulandóságról, a dolgok tünékenységéről. Epiktétosz, aki maga is rabszolga volt, az elmúlást, a halált is sztoikusan értelmezte, hiszen semmi sem tart örökké, a rossz dolgok sem, a szenvedés sem, és a rabszolgaság sem. Ahogyan egyikünk sem halhatatlan, mindegy, hogy király vagy győztes hadvezér vagy rabszolga az ember, mert az út végén ugyanaz vár mindannyiunkra. Ezt az 'egyenlők vagyunk a halálban' gondolatot a keresztények is átvették, és a korai időkben hihetetlen erőt adott emberek tömegeinek, hogy az élet küzdelmeit emelt fővel vállalják.

  Természetesen a félremagyarázásokkal ellentétben ez a sztoikus memento mori a legkevésbé sem a totális passzivitást és fatalizmust jelenti. Az megint egy kiskapu, egy könnyebb út, egy kibúvó, amit a mai, megalkuvó társadalmunk kreált. A sztoikus memento mori erőt ad, hiszen az élet szeretetére tanít. Az ókorban még nem rettegtek ennyire a haláltól, nem volt ennyire ismeretlen, bizarr és misztikus dolog, mint manapság. Sokkal inkább el tudták fogadni, hogy az élet része, a mindennapok velejárója, és igen, mindenkinek a végzete, végállomása. Ez nem jelenti azt, hogy várni kell, ünnepelni kell, fetisizálni vagy megvetni, hanem csak annyit, hogy fogadd el, hogy ez lesz a vége, de legyél tőle erősebb, mert megadatott a lehetőség, hogy értelemmel éld az életed, hogy tudatosan éld az életed, hogy valóban a fontos dolgokkal foglalkozz, hogy képes legyél kimazsolázni az értékest az értéktelentől. A sztoikus gondolkodást sokszor melankolikusnak állítják be, holott egy hatalmas erő, az önfegyelem ereje, hogy az ember ne csak egy magatehetetlen tollpiheként sodródjon végig az életén, hanem emberként, gondolkodó lényként.

   Gyakran egy koponya jelképezi a memento morit, sírköveken gyakran látni még a 20. században is. Emlékezni a halálra, a halandóságra, emlékezni a halottakra: mindig az élőknek szóló üzenet. Ez az üzenet ma már sajnos félelmet, szorongást hordoz, olyan dolognak számít, amiről nem illik beszélni. Pedig az eredeti üzenete nagyon is élő és erőt adó: emlékezz a halandóságra, hogy emberként élhesd le az életed – bármennyi is adatott. A memento mori eredetileg nyugalmat, megnyugvást adott a bölcs embernek. Ehhez kapcsolódik az amor fati, vagyis a végzet, a sors szeretete. Nem az akhilleuszi értelemben, hogy öleld meg a kardot, ami le fog döfni, hanem abban a sztoikus értelemben, hogy fogadd el a sorsod. Mert ha elfogadod a neked kijelölt utat és emberként végigjárod, közelebb kerülsz a természethez, és talán megadatik, hogy megérthesd a legnagyobb titkot: a halált.

római columbarium