Sokat szoktam azon gondolkodni (és ki nem), hogy milyen lenne a görög- és római mitológia világa a mi jelenünkben. Hogyan vélekednének az istenek a világról, hogyan viselkednének ebben a totálisan megváltozott világban, és legfőképp hogyan hatna rájuk a világ, vagyis milyenek lennének, ha itt és most élnének. Azt gondolom, hogy az istenek nagyon nem találnák a helyüket ebben a kifordult, értékvesztett valóságban. Bár hogy mihez kezdenének, nem tudom. Épp ezért nem szeretem a fürdőruhás Aphrodité-képeket, a napszemüveges Posszeidón ábrázolásokat. Talán ők valahogy időtlenek, kultúrafüggetlenek, miközben minden porcikájuk mégis a görög ókorhoz tapad. De nem a kor határozza meg őket, hanem ők maguk formálják a világot, ők alakítják a világot a maguk képére, miközben kíváncsian csüggenek az emberek világán. Néha úgy érzem, hogy a kortárs interpretációk a mi elsatnyult világunkba akarják belegyömöszölni a görög isteneket, akik azért annál sokkal fenségesebbek.
Ám itt van Héraklész, a félisten, aki igencsak emberi szenvedéseken ment keresztül, isteni erővel. Hérosz, az istenek és emberek világának határán. Ami viszont a leginkább jellemzője, a kíváncsisága, a féktelensége, a hibái, amik emberivé teszik. Egy nagy mamlasz, aki jót akar, csak nem jönnek össze a dolgai. Azt hiszem ő az a görög hős, aki kíváncsi lenne a mi világunkra, ő biztosan kipróbálna mindent, és talán élvezné is. Nem fordítaná el a tekintetét méltatlankodva, hanem a maga emberi szenvedélyével vetné bele magát az életbe, legyen az bármilyen. Ezért találtan nagyon izgalmasnak az isztambuli Emre Yusufi alkotásait: Héraklészt kelti új életre, helyezi bele a mai világba. Hogyan festene egy bárban, mint bokszoló, és igen, azt hiszem szívesen pózolna egy menő autóval és biztosan megkóstolna mindent. Héraklész emberi, kíváncsi, és talán ezért annyira élő, hogy ha nem maradna márványszobor-színű, akár szembe is jöhetne velünk az utcán. Miközben megmarad a maga halhatatlan és örökkévaló fenésgességében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése