Ókori gyermekábrázolások

   Gyerekkoromban rengeteg kép készült rólam. Tucatnyi fotóalbum van tele a legbanálisabb tetteimmel: csupa olyan dolog, amit a többi, hozzám hasonló gyerek is átélt. Ez a dolog valahol jó, valahol nem. Jó, mert az ember általában nem emlékszik az egészen kicsi gyermekkorára. Az ezekből az időkből való képek olyan idegenek, mintha valaki mást ábrázolnának. Valahol meg mégis jó dolog, mert bizonyítéka annak, hogy léteztem. Talán. És egy csomó kis hétköznapi dolog az idők során feledésbe merül, ha nem lennének a fényképek, valószínűleg soha többé nem jutnának eszünkbe.

   Ma már persze sokkal egyszerűbb a fényképkészítés, hiszen rengeteg digitális eszköz van, amivel pillanatok alatt profi képeket lehet lőni ezresével és megosztani az egész világgal. Jó ez? Szerintem nem. De ez van. És mit tettek a rómaiak? Emlékezni ők is szerettek. Szeretett emberekre, gyerekekre, régi dolgokra, a letűnt szép napokra. Szóval ők is szerették ám a múlt képesített lenyomatait!

   A görögök lélegzetelállító szobrokat készítettek. Kinek nem ver félre a szíve, amikor meglát egy tökéletes, isteni szépségű görög szobrot? Na ugye. Isteniek, hiszen az isteni tökéletességre törekszenek. Vagyis nem élethűek, annak ellenére, hogy olyan élethűnek tűnnek, hogy az ember úgy érzi, bármikor leléphetnek a talapzatról. Élethűek, miközben mégsem azok. Micsoda?!? Igen, élethűek, mert annyira tökéletesek és élettel teliek, mintha hús-vér emberek lennének. Miközben mégsem azok, hiszen testük, arcuk, vonásaik messze tökéletesebbek, mint bármelyik emberé. Isteniek és fenségesek, vagyis modell után készültek, de messze túlszárnyalták az élő modellt. A görögök mindenben az istenit keresték, a szépségben is.

    Aztán jöttek a rómaiak, akik mint tudjuk, lelkesen utánozták a görögöket. A római szobrok is görög mintára készültek, ám a rómaiak már nem az isteni tökéletességet kívánták megörökíteni, hanem az embert: a szobraik már sokkal „valósághűbbek”. A római alkotások között már látunk öregeket, részegeket, ráncosakat, különféle embereket, akik valószínűleg sokkal többen voltak már a görögöknél is, mint a szépséges szobraik alapján gyanítanánk. Tényleg, ha csak a szobrokat nézzük, azt gondolhatjuk, hogy a görögök csodálatos emberek voltak. Persze az etruszkok is. A rómaik meg olyan...mostaniabbak. Pedig az emberek nem változnak, csak a művészet, csak a látásmód.

   Természetesen mindez nem egy döntés eredménye, hanem évszázadok lassú változása. A korai római szobrok is idealizáltak, vagyis az ábrázoltak esetében sokkal fontosabb a jellem ábrázolása, mint a test, az arc fizikai valójának lemásolása. Tehát a portré nem olyan, mint egy fénykép, nem azt mutatja meg, hogy milyen arcvonásokkal rendelkezett az adott király vagy hadvezér, hanem a művészet jól kódolt szimbólumainak segítségével azt mutatja meg, hogy milyen ember volt ő: vagyis a jellemét, a kiemelkedő teljesítményét, és azt, ami kiemelte őt a többiek közül. Gondoljunk csak a babiloni királyok szakállára! Attól még nyilván lehetett valaki remek uralkodó, hogy nem született dús, selymesen göndörödő köldökig érő szakállal! Ez egy ábrázolásmód, a művészet kifejezőeszköze az erős és hatalmas férfi megjelenítésére.

   És ezzel el is érkeztünk a gyerekek ábrázolásának kérdéséhez. Eleinte a rómaiak úgy ábrázolták a gyerekeket, mint az egyiptomiak: egészen apró méretű felnőtteknek. Vagyis a gyerekek a művészet ábrázolásokon pontosan ugyanolyan testalkattal és fizikai jellemzőkkel jelennek meg, mint a felnőttek, csak sokkal kisebb méretben. Vagyis csak a testalkat alapján nem is lehet(ne) megkülönböztetni a felnőtteket a gyerekektől. Ez az ábrázolásmód ment át egy hihetetlen változáson: a gyerekek szép lassan tényleg gyerekek lettek. Ez a folyamat összefügg azzal is, hogy felismerték, hogy a gyerekek nem mini-felnőttek, hanem minden tekintetben mások, mint a „nagyok”. Mások a szükségleteik, érdeklődésük, teherbírásuk. A római gyerekek így valóban gyerekek lehettek: játszottak és koruknak megfelelően öltözködtek. Nyilván ez az eredmény egy jóléti társadalom terméke. Ez a változás viszont feltűnő a gyermekábrázolások terén is. A gyerekek a maguk jellegzetes gyerek-alkatával jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon is.

   A gyerekek a szobrászok és a festők kedves témáivá váltak: előszeretettel örökítették meg őket játék közben, amikor a figyelmük a játékra, kisállatra összpontosul, amikor kizárják a külvilágot és átadják magukat annak az önfeledt felfedezésnek, amit a legtöbb felnőtt már régen leveszített. A vidám gyermekábrázolásokon újra és újra megcsodálhatjuk azokat a mókás kis arckifejezéseket, ami miatt ma is imádjuk a gyerekeket szinte folyamatosan fotózni: őszinték, önfeledtek és kíváncsiak.

   Ez egy lényeges különbség a görög és a római művészet között. A görögök nem törekedtek az egyéni sajátosságok megörökítésére, a görögök egy kicsit idealisták, egy kicsit álmodozók, vagyis ők mindenben a tökéletest látták és láttatták, míg a rómaiak inkább az emberre lettek kíváncsiak, a részletekre, a különbözőségekre.

    A rómaiak számára hihetetlenül fontos a család. Vagyis a család nem csupán a felnőtt tagokat jelentette, hanem a gyerekeket is. A gyerekeknek ebben a szellemben kellett felnőniük. Az ősökről készült portrék a tehetősebb római családok otthonainak fontos részét képezték: mint ma a családi album. A múlt, az ősök ismerete szorosabbra vonja a családtagok közti köteléket. És bizony a gyerekekről is készültek szobrok, portrék, bőséggel.

   Nem csak a síremlékeken találkozunk gyerekábrázolással, hanem életükben is szívesen megörökítették őket. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a gyereksírok, vagyis a gyerekkorban elhunytak portréin és sírsztéléin a gyerekek sohasem szomorúak, a későbbi keresztény ikonográfiával ellentétben nem bánatos kis puttóként siratják az örökkévalóságot, hanem élettel teliek, vidámak, játszanak. Velük vannak a kedves játékaik, állataik, és az arcuk általában boldogságot tükröz – talán amilyenek életükben voltak. Még ha felnőttes frizurával vagy felnőttruhában ábrázolják is őket, akkor is pontosan olyanok, mint a mai gyerekek, amikor belebújnak a szüleik cipőjébe: imádnivalóan nevetségesek. Tágra nyílt, mindig kíváncsi szemük és kerek arcocskájuk a legszívszaggatóbb latin sírvers mellett is félreismerhetetlenül gyermeki. A kicsi fiúk, akiket katonának öltöztettek be, már nem kisméretű felnőtt, vállán a világ gondjainak súlyával. Ők már igazán gyerekek, az előredomborodó kerek pocakjukkal és a kurta kis lábukkal.

   Aztán jött a kereszténység, és a gyerekek megint nem lehettek gyerekek, vagyis a keresztény kultúrában a gyerekek ábrázolásában visszatért az a szokás, hogy kisméretű felnőttként jelenítik meg. Jónéhány Szűz Mária és Jézus ábrázoláson is a kis Jézus egy felnőtt, morózus ember, aki azért fekszik Mária ölében, mert a pólyával gúzsba kötötték, és a helyzet szemmel láthatóan nincs ínyére az apró embernek. Néha egészen bizarr, amikor az élettől duzzadó Mária ölében egy aszott öregember ül, mint Jézus. Olyan öregen, amilyen öreg sohasem lehetett. És egészen a reneszánszig kellett várni, hogy a művészek újra felfedezzék, hogy a gyerekek nem törpe-felnőttek, és igen, mások, és ebben a másságukban kell/érdemes őket ábrázolni.