Mezopotámiai lencsibabák

    Ezek az imádkozó mezopotámiai figurák mai szemmel nézve azért egy kicsit bizarrak. A gyapjúszoknyában álló férfiemberek amúgy felsőtestüket illetően meztelenek. Arcukon valamiféle túlvilági, elégedett mosoly, a szemük pedig akkora, mint egy teáscsésze kistányérja. Azt hiszem egy kicsit mindig is tartottam tőlük. De mire való a tudomány, ha nem arra, hogy sötét, babonás hiedelmeket szétoszlassa? Kalandra fel, most az ókori Rómánál régebbre kell utaznunk, tehát irány Mezopotámia!

  Az Enuma Elis valamikor az időszámításunk előtti második évezredben keletkezett. Akkád nyelvű teremtéseposz, ékes ékírással rótták, szóval a megfejtésre is sokat kellett várni. Feltehetően Ugarit városából származik, maga a történet hét táblából áll, természetesen nem maradt ránk az egész hiánytalanul. A mezopotámiai kozmológia és teogónia összefoglalása, vagyis az istenek születése, a világ teremtése, de legfőképpen annak elmesélése, hogyan lett Marduk a főisten. Vagyis Marduk története.

    Kezdetben volt a káosz. Ebben az őskatyvaszban volt Apszú (az ősapa) és Tiamat (az ősanya), akik kezdetben vizeiket összekeverve egy testet alkottak. Aztán ősanyává és ősapává váltak és utódokat nemzettek: az isteneket. Gyermekeik: Lahmu, Lahamu, Ansar és Kinsar. Ám a kis család nem élhetett felhőtlen boldogságban (igaz, még felhők sem voltak akkoriban), mert a gyerekek folyamatosan zajongtak és a szüleik idegeire mentek. Erre Mummu azt tanácsolja Apszúnak, hogy pusztítsa el az utakat, amelyeken ezek az elviselhetetlen gyermekek járnak (!), mert ha nem találják az utat, maguk is el fognak veszni és mind meghalnak. Ez az isteni ivadékok fülébe jutott, és igencsak elcsendesedtek, hogy apjuk a vesztüket kívánja. Természetesen ők is azonnal cselszövésekbe kezdtek, hogyan kerülhetnék el a pusztulást. Orvul elaltatták Apszút és Mummút. Míg aludtak, Apszút megölték, Mummút pedig megláncolták és a föld mélyére rekesztették el. Tiamat egyedül maradt és bosszút forralt a leszármazottai ellen (igen, időközben többszörös nagymama és dédmama lett). Szörnyeket, kígyókat és sárkányokat teremtett a vérei ellen. Ezt a rettenetes hadsereget csakis Marduk győzhette le, minden istenek közül a legeslegszebb, a legragyogóbb és a legbölcsebb. Marduk diadalmaskodott Tiamat felett, majd a testét kettévágta és megteremtette belőle a világot, az eget és a földet. És ki bujtogatta Tiamatot, hogy a sajátjai ellen forduljon? Kingu volt a rossz tanácsadó, ő sutyorgott Tiamat fülébe. Ezért Marduk úgy döntött, hogy Kingut fel kell áldozni: a kiömlő vérét agyaggal keverte el és ebből teremtette meg az embert.

    Mindezek ismeretében nem csoda, ha a mezopotámiai vallás alapja – hasonlóan az ősi vallásokhoz – az istenek kiengesztelése. (Igen, vallásnak nevezem, mert a hiedelem olyan lealacsonyító szó.) Az istenekkel való kapcsolat akkor van rendben, ha az istenek elégedettek, mi több, boldogok. Hiszen ők teremtették az emberiséget, és ők tartják egyben az egész világot, hogy az ne omoljon megint a káoszba. A létezés egy kényes egyensúly. Az istenek azonban nem mindig szépek és jók és kedvesek, hiszen a démonok is az ő teremtményeik, egy kicsit istenek, amolyan természetfeletti lények, akikkel szintén bölcsebb dolog jó viszonyt ápolni, kedveskedni nekik, még akkor is, ha rosszat tesznek nekünk, mezopotámiai embereknek. Mi is ugyanolyan teremtett lények vagyunk, és isteni eredetűek vagyunk, hiszen Kingu kiömlő véréből lettünk. Minden isteni lény egy kicsit hasonlatos hozzánk és egy kicsit rokon velünk, tehát nekünk, mezopotámiai embereknek kutya kötelességünk minden isteni lényt tisztelni és a kedvükre tenni. Tehát a „rosszakat” is. Őket is boldoggá és elégedetté kell tennünk, mi több, őket különösen, mert a randalírozásuk végzetes lehet a törékeny emberi életre nézve.

    Az istenek tiszteletére emelték a templomokat, a zikkuratokat, amik egyenesen az égbe vezetnek. Mind a mai napig a templom egy spirituális lépcső a magasabb szférákba, az istenekhez, az istenhez, az istenihez: bárhogyan is fogalmazzuk, egy olyan állapot kapuja, ami a lehető legtávolabb van a profántól. Ezek a templomok fő feladata, hogy az ember imádkozhasson benne. Akár úgy, mint a régiek, akár úgy, amint a maiak: az ember párbeszédet folytathat a lelkével, az istenével, magába nézhet, kérdéseket és válaszokat fogalmazhat meg, eltöprenghet. Tehát a mezopotámiai templomokban a mezopotámiai emberek imádkoznak. Ám ezt a szent cselekedetet nem végezhetik szünet nélkül, hiszen a földeket meg kell művelni, az állatokat el kell látni, az életet meg kell élni. Ám a mezopotámiai ember nem hiába az istenek ivadéka: ravasz. Ezért készültek a kis szobrok, hogy imádkozzanak az élő emberek helyett a templomokban. Vagyis mindenkinek volt egy ilyen „faragott” alteregója, amit elhelyezhetett a templomban maga helyett, hogy a folyamatos imádkozás ne szakadjon meg. Ha viszont otthon, a házi szentélyben volt szükség az imára, a szobrocskákat hazavitték. Az otthon jólétét őrző kis szobrok, kisistenek viszont már jól ismertek a rómaiak larariumaiból is.

    Azért a világ elég félelmetes hely egy mezopotámiai szemével. Sosem tudhatod, hogy épp melyik isten mit forgat a fejében vagy mit tervez ellened. Persze ott vannak a jósjelek és az álmok, az ómenek, a különös jelek, amiből következtetni lehet az istenek szándékaira. És természetesen az asztrológia tudománya, ami azért nem olyan kispályás buli, mint a béljóslás. Ez egy nagyon érdekes kérdés, hiszen ma szinte minden tudományos kinyilatkoztatás hülyeségnek, babonának tartja az asztrológiát. Ami talán igaz is lehet, hiszen semmilyen tudományos bizonyíték nem támasztja alá az ellenkezőjét. De mi van, ha valahogyan mégis működött a dolog? Nem kevés ember hitt benne, vagyonos uralkodók nem kevés pénzt öltek bele. Talán volt benne igazság, talán nem. Azt hiszem ezt már sosem fogjuk megtudni. Annyi viszont bizonyos, hogy az istenekkel bölcsebb jó viszonyt fenntartani, tehát vedd fel az üdvözült mosolyt, nyisd szép kerekre a szemeidet és könyörögj az istenekhez! Mert ha az istenek elégedettek, neked is jó sorod lesz...