A szépség az ókorban

    A szépség mindig korfüggő, minden nemzedék, minden kultúra mást és mást ért alatta. Gyakran amit régen szépnek találtak, ma már nem értjük, hogy mit istenítettek rajta. De mi számított szépnek? A mai írásban ennek járok utána!

   Az ókori ember számára a szépség hihetetlenül fontos dolog volt. Akárcsak ma, de teljesen más értelemben. A külső szépség szerintük utal a belső tulajdonságokra. Vagyis egy szép küllemű ember minden bizonnyal lelkiekben is gazdag, értékes ember. Gondoljunk csak Homérosz világára, hiszen nála is, ami szép, az jó, és ami jó, az szép. Vagyis a természet és az istenek rendje szerint a külsőleg szép dolgok (és emberek) összhangban vannak a belsejükkel, hasznosságukkal is. Tehát egy szép ember szerintük nem lehet kicsinyes, sunyi, kapzsi vagy önző. Gondolom azért megtapasztalták az ellenkezőjét, mégis ez volt a közfelfogás. Kalos kai agahtos – ami szép, az jó. Vagyis úgy tartották, hogy szép, esztétikus test az istenek ajándéka, leképezése, fizikai megnyilvánulása a lelki szépségnek. Egy kellemes külsejű fiatalember így háromszor is áldott volt: először a szép teste, másodszor a szép lelke, és harmadszor pedig az istenek szeretete miatt. Tehát egy jóképű görög fiatalember… nos, sikeres előmenetelre számíthatott.

    Ez a már-már szélsőséges szépség-imádat miatt sokáig úgy gondolták, hogy a görög szobrok (amitől ma is elakad a lélegzetünk) nem valódi minta után készültek, hanem idealizáltak, vagyis azt gondolták róluk, hogy a görögök csak megveszekedett módon keresték a fizikai szépséget, és a saját fantáziájukban találták meg. Vagyis: ember ennyire szép és tökéletes nem lehet. Pedig mint a későbbi kutatások kiderítették, ezek a tökéletes testű férfiak, fiatalemberek bizony léteztek! Volt, akinek tökéletes testét szó szerint kiöntötték, mint egy halotti maszkot, mert annyira szépnek találták. Tehát kérem, a lélegzetelállító görög istenek valaha tényleg görög földön jártak!

   Hogyan volt mindez lehetséges? Napi nyolc-tíz óra edzéssel. Háborúzással. Fegyverforgatással. Hihetetlen magas színvonalú test-kultusszal. Ha alaposabban megnézzük a görög férfi-szobrokat, pontos képet kaphatunk a szépségideálról. Sima, olajos bőr, szőrtelen test, keskeny derék, finoman kidolgozott izmok, szálkás, magas test, vékony láb, keskeny lábfej, csigákba rendezett hajfürtök, érzéki száj, finom kezek és kerek fenék. Azért túl sokat nem változott a világ, hiszen hölgyeim, ha ezek a szobrok lelépnének a talapzatukról, nem bánnánk, ugye?

A nőkkel, a női szépséggel viszont teljesen más a helyzet. Amíg egy férfi szépségét isteni ajándéknak tekintették, addig a női szépségnek volt valami baljós felhangja. Vagyis egy nőnek nem illett szépnek lennie, mármint botrányosan szépnek, hiszen annak volt valami álnok színezete. A női szépség a romlásba taszítja a férfiembert. Kalon kakon – mint Pandóra, akit Zeusz ad az emberiségnek: szép is, de rossz is. Pandóra szép és kegyetlen, mert egy romlott nő, és romlott nő, mert szép. Ördögi kör. Tehát egy nőnek nem túl szerencsés, ha túlságosan szép…

    Ezzel együtt vagy ennek ellenére a szépség megítélése folyamatos kérdés volt az ókoriak számára. Előszeretettel rendeztek szépségversenyeket - kallisteia, ahol alaposan kielemezhették a szépség minden apró megnyilvánulását. Itt aztán büntetlenül mustrálhatták a legszebbeket!

   Szépnek lenni igazán csak Aphrodité istennőnek illik. Ő nem egy „romlott” szépség, mármint nem erkölcstelen értelemben, ám a halandó görög emberek számára igen jól ismertek az istennő sötét kis praktikái, személyiségének baljós árnyalatai. Mégis, ő az az istennő, aki bátran és kendőzetlenül lehet lehengerlően gyönyörű, hiszen mégiscsak istennő. És bár mindene tökéletes, a legszebbnek talán mégis a fenekét tartották, a tökéletes szív alakú popit, aminek köszönhetően külön néven is tisztelték az istennőt: Aphrodité Kallipygos, vagyis a szépfenekű Aphrodité.

    A görögök, déli emberek általában sötétebb hajszínűek és a bőrük is sötétebb tónusú, mint az északiaké. Talán emiatt, hogy a világosabb árnyaltok ritkábbak a Földköz-tenger medencéjénél, a világos haj és a fehér bőr kifejezetten szépnek számított, egy magára valamit adó nő lelkesen fehérítette az amúgy csodálatosan bronzos bőrét. Különösen a krétai nők (akik azokat a kis provokatívan szexis mellénykéket hordták) látjuk, hogy az arcuk hófehér, és hajuk nem ritkán vöröses (talán a rosszul sikerült szőkítés eredményeként – mindenesetre szépnek találták). A hajszínezés másik „isteni” módja az aranypor használata volt. Az igazi arany a hajban tényleg nagyon lenyűgöző látvány lehetett. Mi több, isteni.

   A leghíresebb szőke nő – aki természetesen szőke, nem női praktikák által – trójai Helené. Bár isteni származású, ám az ő szépsége is baljóslatú, hiszen egész Trójának vesznie kell miatta. Ám Homérosz szerint nem is maga Helené fizikai szépsége a démoni, a megigéző, a romlásba taszító, hanem az, amit tesz a férfiakkal. Megbűvöli őket és rossz cselekedetekre sarkallja a férfiakat. Vagyis Homérosz nem igazán értette a női misztika működését, de azt azért ő is megerősíti, hogy bárki, aki egyetlen pillantást vetett rá, azonnal a rabja lett. Elismeri a fizikai szépségét, de mindig ott van az a kis démoni dolog, hogy Helené nem egyszerűen egy szép nő, hanem egy boszorkány. Abból is a rosszabbik fajta. Kártékony nőszemély.

    Homérosz nem részletezte, hogyan fest Helené, mitől szép, mit talál rajta vonzónak és ellenállhatatlannak. Mégis miden sorából süt, hogy ez bizony egy femme-fatale. Nyilván emiatt ma már a mai közízlésnek megfelelően ábrázoljuk Helenét. Pedig ha egy bronzkori szépségideálnak képzeljük el, akkor egészen más képet látunk, mint a mai filmekben. A bronzkori Helenének hófehérre van festve az arca, mindkét oldalon egy-egy piros nap ragyog (talán oda is van tetoválva). Szemei vastagon körbe vannak rajzolva szénnel, a haja pedig lenyírva, egy tincset hagy meg a fején. Ő is kacér kis mellényt visel, ami nem takarja el a fiúsan lapos melleit. Ez a csábító nő pedig kígyókkal játszadozik, akik a karján tekeregnek, minden férfit az ágyába csábít, azután pedig a halálba.

Nos, ilyen antik különbségek vannak a férfi-szépség és a női-szépség között. Hiszen az ókori görögöknél semmi sem történik véletlenül, mindennek oka, célja és funkciója van. A szépségnek is.