Iliász vs. Odüsszeia - háború kontra béke?

    Középiskolai Homérosz-sommázások alkalmával szokott felmerülni a lakonikus megállapítás, miszerint az Iliász „harcos” eposz, az Odüsszeia pedig a „béke” eposza. Első ránézésre talán igaznak is tűnhet a megállapítás, ám az Odüsszeia már első olvasásra sem tűnik egy kifejezetten „békés” műnek. Na jó, nem dúl éppen véres háború és nem folyik a vér literszám a lapokról, de az erőszak és a hadakozás, az agresszió igencsak fontos eleme az Odüsszeiánk. Mindenesetre a béke eposzának semmiképp sem nevezném. Ahogyan az Iliász Akhilleusz haragja köré épül, úgy az Odüsszeia Odüsszeusz fejlődése kerül bontakozik ki. És bár az Iliász a nagyon rövid idő miatt egy brutálisan feszített tempójú eposz, az Odüsszeia a maga tíz éves bolyongásával egy hosszú fejlődéstörténet, egy önébredés, sőt mai divatos pszichológiai futamokkal élve az örökölt sors kibontakoztatása. Hiszen Odüsszeusz Sziszüphosz leszármazottja, és az Odüsszeia alatt bontakozik ki az igazi énje, a családi öröksége, a valódi leleményessége. Lássuk ezt a nagy kalandot!

   Az Iliászban is sokat találkozunk Odüsszeusszal, és lássuk be, nincs okunk gyanakodni, hogy ne lenne elég leleményes. Tényleg vannak frappáns ötletei és megoldásai, de ezek még nem a tudatos furfangosság eredményei. Az igazi Odüsszeusz, a leleményes Odüsszeusz valójában a Trójából való hosszú hazatérés alatt születik meg. Az az Odüsszeusz, akit csodál és tisztel és egyszerre mélységesen megvet az utókor és a világirodalom. Az Odüsszeuszság esszenciája. Az isteni eredetű agyafúrtság, amit Télemakhosz már nem birtokolt.

  Odüsszeuszt általában okosnak tartjuk és követendő példának, hiszen vág az esze, mindig kidumálja magát mindenből és még Aiásztól is elnyeri Akhilleusz fegyverzetét, noha mindenki tudja, hogy Aiász méltóbb lett volna rá mind származását, mind vitézségét tekintve. Bele is halt a szégyenbe. Egész pontosan beleölte magát a szégyenébe. És közben mégsem valódi szellemi fáklyája az emberiségnek, hiszen ebben az eszességben van valamiféle ravaszság, valamiféle rossz, egy csipetnyi ördögi (így a zsidó-keresztény kultúrkörben szocializálódva mondom) – vagy valami átkos, baljós, olyasféle dolog, mint Helené szépsége. Oké, hogy ő a legszebb, mégsem irigyli senki, hiszen ez a fene nagy ajándék önmagában hordozza a nagyság átkát is, az isteni magaslatot, az isteni ragyogást, amit egyetlen halandó sem képes önmagában hordozni egy életen át. Odüsszeusz leleményessége is valami ilyesfajta dolog, ami túl sok egy embernek.

    Tehát Odüsszeusznak van egyfajta adottsága, benne van az isteni szikra, ám ez mégis másként működik, mint Helené szépsége: ennek az adománynak/átoknak ki kell bontakoznia, be kell érnie. És erről szól az Odüsszeia: Odüsszeusz felfedezi a saját képességeit. Hiszen útja során különféle emberekkel/ lényekkel találkozik és szinte észrevétlenül, de egyre jobban képessé válik kezelni és irányítani a helyzeteket, amelyekbe akarva-akarattalanul belekerül. Lássuk ezeket a szitukat!

   Tróját feldúlták (erről már nem beszél az Iliász), az üszkös romokat maguk mögött hagyva, a kincsekkel gazdagon megrakott hajóikkal Iszmarosz szigetére hajóznak, ahol a kükónok élnek. Itt feldúlják a várost, fosztogatnak és rabolnak, mintha csak a trójai történet folytatódna. Itt bizony nincs semmiféle leleményesség, semmi ötlet, semmi ravaszság, de sajnos emberség sem. Az embereket halomra ölik és a gazdagon felpakolt hajóikra újabb és újabb kincseket zsúfolnak fel. Odüsszeusz itt egy kapzsi kis hörcsögként viselkedik, akinek semmi sem elég, gőgös és nagyképű. Persze Trójában is azon kattog, hogy minél több kincsre tegyen szert és ennek érdekében minden emberi értéket kizár magából.

  A következő állomás a lótuszevők szigete, ahol szintén nem látjuk Odüsszeuszban a szikrázó elmét. A háború dühe és lendülete továbbra is tombol benne, izomból oldja meg a problémákat, vagyis semmivel sem emelkedik a többi akháj fölé. No de kérem, megérkezünk a küklópszokhoz. Itt bizony változnak a dolgok. Odüsszeusznak terve van. Elképzeli a kikötést, a találkozást a sziget esetleges lakóival. Tervez. És végiggondolja a maga viselkedését is. Mai szemmel nézve talán egy kicsit furcsa, hogy milyen mohón várja az ajándékokat, amit majd a vendéglátójától fog kapni. És amint találkozik a küklópsszal, ennek a vágyának hangot is ad, hogy neki bizony szép és értékes ajándékok járnak. Ezen ne akadjunk fenn, az ókorban a vendégbarátság intézményéhez a felek kölcsönös megajándékozása szervesen hozzátartozott. Tehát itt már nem izomból akar újabb kincseket zsákmányolni, noha még nem tudja, hogy a küklópszos történet egészen másként fog végződni. De valami elindult! Odüsszeusz alapértelmezetten nem tervez erőszakot. Az már más kérdés, hogy mégis szüksége volt rá, de írjuk a fejlődés számlájára, hogy ő is szeretne vendégbarátságot kötni. Illetve ő szeretne, a küklópsz már kevésbé. Ezzel együtt elég fennhéjázóan és magas lóról beszél a küklópsszal, és szintén egy másik téma, hogy a cicerói ékes körmondatok sem segítettek volna a helyzeten, hiszen Polüphémosz hajlíthatatlan lény volt, kívül az isteni és az emberi törvényeken.

    Ezután Odüsszeusz megérkezett Kirké szigetére. Gyakorlatilag nincstelenül, megalázva, kifosztva. Hiszen amikor elhagyták a küklópszok szigetét, távolodóban Odüsszeusz még odakiáltotta Polüphémosznak a saját nevét, hogy tudja meg a küklópsz, ki bánt el vele. Hiába a társai ellenvetése, Odüsszeusz a saját feje után ment. Ez minden volt, csak leleményes és bölcs döntés nem. Viszont Kirké szigetére már tapasztalatokkal felvértezve lép, erőszakot egyáltalán nem alkalmaz. Na jó, lássuk be azért van egy icipici kivétel, de azt csakis Hermész javaslatára tette, és csakis a saját testi épségének érdekében, hogy elkerülje a további malackodást (szó szerint). És csak fenyíteni kell az istennőt, valódi erőszakra nincs is szükség. És láss csodát, milyen jó alakulnak a dolgok! Az idilli ott-tartózkodásnak Odüsszeusz sem akar véget vetni. Itt már megmutatkozik a diplomácia képessége Odüsszeuszban, és talán a nők terén aratott siker Kirkével szökken szárba a Nauszikaa-kalandban is. Nauszikaa királylánnyal szemben Odüsszeusz alázatos és könyörgő, tud kérni és tiszteletet mutat mások iránt. Igaz, mire a phaiákok szigetére ér, már egy testét elfedő kicsi cafat ruhája sem marad, nem hogy kincsei, szó szerint egy szál neglizsében veti partra a tenger, tehát rá van szorulva a királylány segítségére és könyörületességére. Talán ez a kisemmizettség, talán a kalandozások során szerzett tapasztalatok hatására változik meg Odüsszeusz. A kikónoknál fosztogató gőgös rablóvezér szinte semmiben sem hasonlít a phaiák királylány térdeinél könyörgő Odüsszeuszra.

   Különösen érdekes rész még Odüsszeusz hazatérése Ithakába. Mivel húsz éve ment el, sokan, akik Pénelopé kérőiként lépnek fel, nem is emlékeznek Odüsszeuszra, hiszen kicsik voltak még, amikor elment, vagy meg sem születtek. Értelemszerűen nem tisztelik a királyt, aki nem több számukra egy legendánál. Ugyanez igaz a háza népére is. Odüsszeusz nem is azt várja, hogy őt, a régi királyt tiszteljék, hiszen a szolgálók jelen esetben Pénelopé és Télemakhosz iránt tartoznak hűséggel. Vagyis tartoznának. Ennek mentén ítéli meg őket Odüsszeusz: ki hűséges és ki nem. Aki viszont nem lojális – és elég sokan vannak! - azok iránt felébred Odüsszeusz haragja és ez a tűzzel lobogó gyilkos indulat méltó párhuzama Akhilleusz haragjának az Iliászban, amikor Patrokloszt gyászolva megtámadja a Szkamandrosz folyót, vagyis a folyamistent. Odüsszeusz is kegyetlen dühvel pusztítja halomra az ellenségeit és nem tesz különbséget köztük. Fontos különbség az Iliász öldökléseivel szemben, hogy ott minden elesett katonáról megtudunk valamit. Honnan származott, néhány adalékot a családjáról, minden halottról van legalább egy mondat, amolyan irodalmi sírkő. Ám az Odüsszeia lemészárolt kérői és szolgálói névtelen kutyaként pusztulnak el. Nem tudjuk meg róluk, hogy melyik szigetről érkeztek, ki a családjuk, kik gyászolják őket, pedig sokan közülük nemesi származásúak. Az emléktelenség, a névtelen, dicstelen és megénekeletlen halál csak tovább fokozza a mészárlás borzalmát és megaláztatásait. Ithakán nincs béke, és a békétlenséget nem Odüsszeusz hozza magával: már jóval a megérkezése előtt viszály uralkodott. Ezt a helyzetet viszont nem tudta volna leleményesen megoldani megfelelő diplomáciával, mert erre a helyzetre egyszerűen nem létezett békés megoldás. Odüsszeusz hazatérése és bemutatkozása gyakorlatilag a düh robbanása.

    A legszebb jelenet mégis itt bontakozik ki, Ithakán. Senkiben sem bízik, mindenkit próbára kell tennie, még a saját fiát is, aki valójában szinte idegen a számára, hiszen még csecsemő volt, amikor Odüsszeusz elment. Tehát mindenkinek különféle próbákat eszel ki, hogy meggyőződjön a hűségéről, egyedül az apját látva gyengül el. Az öreg Láertész tesz-vesz a kertben. Szegénységben és nyomorúságban találja őt Odüsszeusz, mégis büszkén, méltósággal. És húsz évnyi keserves élet után elgyengül a szíve, ahogyan az öreg apjára néz és a régi kertjüket szemléli, tele van egész életük emlékeivel. Ez egy gyönyörű jelenet, az isteni ravaszsággal és hermészi logikával megáldott Odüsszeusz újra egy pillanatra emberi, közeli, valóságos figura lesz. Ahogyan az Iliászban Szarpedón halálakor, egy pillanatra megdermed minden, egy pillanatra megfagy az idő és még a föld is elfelejt forogni. Szarpedónt Zeusz siratja, Odüsszeusz és Láertész találkozását pedig az olvasó tenné soha el nem múlóvá. Ez egy felejthetetlen pillanat!

   Odüsszeusz utazása és harca itt ér véget. Megtanulta cipelni Sziszüphosz hagyatékát és hazaérkezett. Nem Pénelopéhoz tért haza, nem is Télemakhoszhoz, a fiához, aki valójában semmiben sem hasonlított az apjához és nem is méltó az apai hagyatékához. Nem, Odüsszeusz az apjához tért haza. Itt a béke az eposz végén: Láertész kertje. Ahogyan az Iliász utolsó éneke is fenséges megnyugvást hoz, az Odüsszeia utolsó éneke is felemeli az ember lelkét és elégedetten felsóhajthatunk: újra akarom olvasni!

   Akkor most béke-könyv az Odüsszeia vagy sem? Azt gondolom nincs igen-nem válasz. Ahogy a világban sem létezik béke. Az Iliász lapjairól szó szerint csöpög a vér és az erőszak, nyers és harcias eposz. Mégis isteni és fenséges, hiszen minden egyes halott hős, Szarpedónt mindig megsiratom és Hektór halála is olyan elkeserítő, de fenséges is egyben. Szemben az Odüsszeia harcai realisztikusabbak (igen, még a Szkülla is), kevésbé hősiesek és kevésbé fenségesek. Emiatt talán nyersebb, mint az Iliász, könyörtelenebb, személytelenebb. Az Iliászban nincsenek alvilági monológok, nem tudjuk meg, hogyan érzi magát Hektór halottan. Semmit sem tudunk a halottak gondolatairól és érzéseiről. Ellenben az Odüsszeia halottai igencsak beszések, és minden egyes megnyilvánulásukkal a halál hiábavalóságát hangoztatják. Talán végszóként azt fogalmaznám meg, hogy a háború, az erőszak, a pusztítás különböző arcait ismerjük meg a két eposzban és az élet illékonyságát, törékenységét. Ez választja el és köti össze a kettőt, és Odüsszeusz, aki az Iliász dühét viszi tovább az Odüsszeiába. Bárhogyan is nézzük, mindkét eposz remekmű, ami rengeteg alkalmat kínál, hogy gondolkodjunk róla és beszéljünk róla!