Manapság, főleg a filmek hatására valamiféle csodálattal, tisztelettel és talán egy kis irigykedéssel nézünk a spártaiakra és az ő titokzatos államukra. Rettenthetetlen, félelmet nem ismerő, kitartó harcosok, akik a végsőkig küzdenek és pontosan tudják, hogy mit akarnak az élettől. Ez bizony mind szép és jó dolog, követendő példa, de mint mindennek az életben, ennek is megvan a maga ára. Vagyis: spártainak lenni, spártai erkölcsök és szabályok szerint élni bizony nem mindig egy álom-élet. Nézzünk három nyomós okot, hogy valójában nem is akarsz annyira spártai lenni! Nem is olyan rossz ez a dekadens, szép új világ...
1. Az egyén semmit sem számít: a vágyak, a szabad akarat és az önmegvalósítás csupa ismeretlen kifejezés. A spártai ember számára már a születése előtt minden cél ki van tűzve, legyen szó akár férfiről, akár nőről. Csakis a közösség számít, az egyéni érdekeket mindig, minden körülmények között a közösség akaratának rendelik alá. Végül is, ettől tud a társadalom hatékonyan működni...
Férfiként harcolni kell és az életedet adni a hazáért – gondolkodás nélkül. A hadsereg Spártában nem egy jó buli, amit majd évek múlva fel lehet emlegetni egy jó kis sztorizós estén, hanem életforma, amit nem mindenki élt túl. Szóval nem egy életbiztosítás. Senkit nem érdekel, ha lanton szeretnél játszani vagy hexametereket faragni. Illetve megteheted, de csakis a kötelességeid után, ami nem kevesebb, mint életedet és véredet adni Spártáért.
Nőként a feladatod az új generációs harcosok kitermelése. A nő értékét a szülései határozzák meg. Lehetőleg szüljön fiút, és minél többet. Ezt a folyamatot azért egy kicsit lassítja, hogy a férfiak harminc éves korukig a hadsereg szolgálatában állnak, vagyis nem élhetnek a feleségükkel. Ha pedig az asszony termékeny évein túljut, a férfi kap egy új, fiatalabb feleséget, aki képes a spártai nő szerepét betölteni, vagyis szülni. Ez azért elég megalázó lehet...
2. Szülni, szülni a megfelelő számú kvótát, de ezzel nem ér véget a történet. Spártában sem a szülőknek, sem a gyerekeknek nem volt könnyű az élet. A megszületett gyermeket a szülőknek néhány napon belül be kellett mutatni a tanácsnak, ahol „szakértők” megvizsgálták az újszülöttet, és eldöntötték, hogy életképes-e, vagy sem. Egy olyan világban, ahol minden egyes szülés felért egy csatával, veszélyes és rizikós volt, sok nő bele is halt, nos ebben a világban jön egy csapat okos, aki megmondja, hogy bár túlélted a szülést, de ez a bébi kérlek nem sikerült jól, kuka. Vagyis csak az egészségesek maradhattak a spártai társadalomban, ami igencsak diszkriminatív dolog. Arról nem is beszélve, hogy egy gyereket elveszíteni mekkora fájdalom a szülőnek. Pláne ha nem is veszítette el, hiszen él, hanem valami nagyobb hatalom szó szerint elveszi tőle. Az tényleg elég traumatikus lehetett.
A gyerekeknek sem volt sokkal könnyebb, hiszen hét éves koráig lehetett gyerek, utána az állam a magáénak tekintette, vagyis a nevelésébe és tanításába nem szólhatott bele szülő, nem vigyázhatott rá, nem védhette meg a kicsikéjét. A gyerekeknek (már akik túlélték a spártai tanáccsal való első találkozást) igen hamar fel kellett nőniük és elfogadniuk az életet, amit az állam árjuk szabott, beletörődni a sorsba, amit a végzet számukra kijelölt. Ez az állami oktatás készítette fel őket a rájuk váró életre, hogy idejekorán megtanulják elviselni az elviselhetetlent, hogy tűrjék a test szenvedéseit és tanulják meg kezelni a megaláztatásokat.
3. Becsület mindenek felett. Nem vagyunk egyformák, valószínűleg ez régen is így volt. Nem mindenkiben buzog egyformán a harci kedv és a vérszomj. De ha az ókori Spártába születtél, akkor bizony fel kellett ébresztened magadban az alvó oroszlánt, hiszen a spártai erények ezt követelték meg. Egy férfi tudjon éhezni, tűrjön el bármit, a testi sanyargatásokat rezzenéstelen arccal viselje, a hideget, meleget, mindent bírjon ki, legyen erős, mint egy állat és bátor, végtelenül bátor. Talán épp ez a legfőbb tulajdonság, amit még az anyák is belevertek a kicsi kobakokba: inkább halj meg, semmint hátat fordíts és elmenekülj, mert az akkora szégyen, amit jobb nem magadra venni. Ha ez a sarkonfordulás mégis bekövetkezett és kiderült, a bátortalan menekülő számára az volt a legjobb, ha öngyilkosságot követ el. A félénkeknek, bátortalanoknak és hezitálóknak nem volt helye a társadalomban. Minden kétkedő és filozofálgató harcos a hadsereg egészét veszélyeztette, ezért hamar elintézték az ilyen „renitens” elemeket. Csakis az erősek, a bátrak és a félelmet nem ismerők kaptak lehetőséget, hogy leéljék az életüket és beteljesítsék a spártai küldetésüket. Vagyis, hogy végigjárják az utat, amit igencsak szigorúan köveztek ki a számukra!
Kétség kívül mindez ma már nagyon hátborzongatóan hangzik. De ne feledjük el, hogy ez a fegyelem tette naggyá Spártát, ez a rend emelte őket az ókori világ legjobb katonái közé. Talán épp ez a szigor és az élet minden pontjára kiterjedő regula tette őket egy kicsit misztikussá már a saját kortársaik számára is. Mert ez a rendszer már az ókoriaknak is egy kicsit bizarr volt! Viszont azt se feledjük, hogy bár ma már megbotránkozunk ezeken az elveken, de a mai katonai kiképzés is (na nem a néhai sorkatonás bohóckodás) ugyanezen alapul: megrendszabályozni mindent és kiirtani az emberből a félelmet és az ellenállást. Ahhoz pedig bizony mind a mai napig hasonló módszereket vetnek be...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése