Seneca, a híres filozófus és ünnepelt szónok nyolc évet töltött Korzika szigetén, száműzetésben. Bár a kényszerű korzikai nyaralás egészen kívánatos dolognak tűnik, a rómaiak számára korántsem jelentett felhőtlen kikapcsolódást. Számukra ez maga volt az élve eltemetés és a megaláztatások netovábbja: elszakítva a szeretett Rómájuktól, a várostól, ahol zajlik az élet, ami városon kívül nincs élet. És mindeközben természetesen elszakítva a vagyonuktól és a barátaiktól, vagyis az érdekeiket segítő és támogató ismerősöktől, rokoni kapcsolataiktól. Egy római számára ez egyet jelent a halállal. Illetve még annál is rosszabb, hiszen a halálnak megvan a maga méltósága, ám a száműzetés a totális megaláztatás: a méltóság nélküli szociális halál.
Seneca tehát elkezdte a fiatal Nero vadhajtásait nyesegetni több-kevesebb sikerrel, amikor Claudius császár „váratlanul” meghal és a még mindig nagyon fiatal Nero hirtelen a császári trónszékben találja magát (nem kevés anyai segítséggel). Seneca szerepe valójában ekkor teljesedett ki, hiszen ekkor már nem csupán a császári udvarban élő fiú nevelője, hanem a császár legfontosabb tanácsadója lett. Filozófiájához híven igyekezett Nerót terelgetni, és a testőrparancsnok Burrusszal együttműködve képesek voltak kialakítani egy egyensúlyi állapotot. Vagyis Nero hallgat Senecára és tiszteli.
Noha Senecát választotta Agrippina Nero tanárának, azért szabad kezet nem adott neki. Tacitusnál is olvashatjuk, hogy milyen kontrollmániás volt Agrippina: nem tartotta szükségesnek Nero filozófiai pallérozását, inkább a költészetre helyezte a hangsúlyt, amiben Nero már igen fiatalon jeleskedett (legalábbis Agrippina szerint). Miért kellett akkor mégis Seneca? Hát az ékesszólásának legendás művészete miatt! Agrippina már megtervezte a fia politikai-közéleti pályafutását, és itt bizony a sikeres férfi legnagyobb fegyvere a retorika volt: vagyis az tudott valamit elérni az ókori Rómában, aki képes volt minden helyzetből kidumálni magát! Agrippina tehát ezt várta el Senecától, és semmi lelki-szellemi átformálást. Csakis a szép szavait és kacskaringós körmondatait akarta kicsikarni!
Ám Agrippina álmai és Neróval kapcsolatos elképzelései talán egy kicsit túl korán valósultak meg, ugyanis a mindössze tizenhat éves Nero a császári bíbor felöltésekor még nem tudott egy igazán lehengerlően senecás beszédet összedobni, ezért minden hivatalos megnyilvánulását Seneca fogalmazta meg és lelkesen be is gyakoroltatta vele. Persze ezt mindenki felismerte, hogy az aranyifjú szárnyas szavai Senecától származnak, de mindaddig, amíg szépeket és jót mondott (és tett), addig senki sem bánta ezt a hátszelet. Az első beszédét mindjárt Caludius temetésén kellett megejtenie. Az egész római katonaság előtt, ami szó szerint életbe vágóan fontos volt, hiszen a katonaság támogatásával nyerhette el a császári bíbort. Seneca szavai még Nero szájából is édesek voltak, és a fiatal fiú egyetlen beszéddel kenyérre kente az egész római hadsereget. A beiktatáskor a senatus előtt kellett beszélnie, és meggyőznie őket, hogy ő a legalkalmasabb a feladatra. A tapasztalt és ravasz római elit persze egyetlen pillanatig sem kételkedett, hogy valójában Seneca érvelését hallják, de nem bánták, Seneca még így is meg tudta őket győzni, talán pont azzal, hogy ő kezeskedik ezért a fiatal fiúért, aki talán még nem teljesen felkészült, de engedelmes és alázatos, szóval igencsak ígéretes. Nero néhány nap leforgása alatt zsebre vágta Rómát: minden és mindenki a lábai előtt hevert.
Nero maga ugyan nem volt a szavak embere vagy a szónokok bajnoka, sem a politikai tervezés elkötelezett híve, sem reformer, sem tradicionalista – a birodalom legfőbb emberét gyakorlatilag hidegen hagyta a birodalom sorsa. Seneca maga finom és óvatos stílusában szép csendben elkormányozta Rómát. Agrippina is megkapta ekkor az oly rég óta óhajtott hatalmat, beleszólhatott mindenbe és tudott mindenről – hiszen pont erre vágyott, ez volt a célja. Agrippina és Seneca Burrusszal,a praetoriánus testőrgárda parancsnokával egy egészen hatékony politikai hálózatot építettek ki Nero elégedett és mosolygós arca mögött. Mi több, Nero hálás volt nekik, hogy neki ezekkel az unalmas dolgokkal nem is kellett foglalkoznia. Aztán idővel Agrippina nem elégedett meg a csendestárs szerepével és egyre többet és többet akart: nyíltan akarta gyakorolni a hatalmát. Egy politikai nézetekkel és gondolatokkal rendelkező nő a kor társadalmában már önmagában is botrányos volt, egy hatalmat birtokló és irányító nő képe pedig már egyenesen befogadhatatlannak bizonyult. Agrippina viszont jócskán megelőzte a korát és olyan hevesen vetette magát a politikai életbe és játszmába, hogy s majd kétezer évvel későbbi nőtársai is csak az ő lábnyomait követik.
A fiatal Nerót Seneca a neki címzett tanító-léleknemesítő írásokkal terelgette. Ilyen a De Clementia – A nagylelkűségről című írása is, melyet Nerónak ajánlott. A jó és igazságos uralkodó képe rajzolódik ki az olvasó előtt, ami erélyes és erényes vezető természetesen a fiatal princeps minden tulajdonságával rendelkezik. Ezek a jó tulajdonságok és helyes döntések Seneca műveiben egyenesen úgy tűnnek, mintha Nero sajátjai lennének, Seneca csak összegyűjtötte a fiatal princepsben lakozó gyöngyszemeket és tanmeseként tárja az olvasó elé. Vagyis: legyél olyan, mint Nero! Persze ezt azért Seneca sem gondolta komolyan.
A nép szemében minden a legnagyobb rendben volt, imádták Nerót. Senecával a szellemi háttérben gördülékenyen és jól működött az államapparátus, az pedig, hogy Nero imádott kocsit hajtani és verseket faragni, csak tovább fokozta a népszerűségét. Az aranyifjú pontosan olyan volt, amilyennek egy fiatalnak lennie kellett: szeles, féktelen, bulizós és vad – de egyben isteni is, hiszen az állam jobban működik, mint valaha.
Aztán bekövetkezett a törés: Agrippina halála, amit nem lehetett eltussolni, hogy erőszakos volt. Bár hivatalosan ki lett magyarázva az eset, ám Nero bűnrészessége valahogy mégis köztudott dolog volt, az aranyifjú idealizált képe megingott. Seneca befolyása csökkent, és bár magának Senecának is kényelmesebb volt Agrippina nélkül, mégis az eset megrémítette, hogy egyáltalán megtörténhetett, hogy a dolog idáig fajult. Nem Agrippinát gyászolta, sem Nero tettét nem értékelte túl vadnak, egyszerűen megrémítette, hogy a császár, akit ezidáig a legkevésbé sem érdekelt a politika, hirtelen magához ragadta a hatalmat. Azt gondolom Seneca Agrippinával ellentétben nem magának akarta az összes hatalmat, nem volt ilyen megalomán, de azzal nyilván tisztában volt, hogy Nero semmilyen formában nem alkalmas a kormányzásra, és ez a tény rettentette meg. Igyekezett finoman kifarolni a szorult helyzetből, hogy ő már öreg és pihenésre vágyik, hadd vonuljon el a vidéki birtokaira élvezni az utolsó éveit. Nero lehet nem volt alkalmas az államvezetésre, de ostoba sem volt, átlátott Senecán, vagy egyszerűen csak megérezte a félelmét.
Burrus 62-es halála után Seneca már az összes vagyonáról is hajlandó volt lemondani, csak hogy Nero bocsássa őt el az udvartól, vagyis csak azt kérte, hogy az életét kímélje meg. Ekkor írta meg a 124 levélből álló Erkölcsi levelek- et, a sztoikus filozófia máig ható mérföldkövét. Seneca fő üzenete, hogy aki jól akar élni, békében és nyugalomban, annak ki kell vonulnia a közéletből. A levelek számtalan témát érintenek, mégis az összes egyetlen központi mag körül kering, ez pedig nem más, mint Nero, bár néven nevezve egyetlen alkalommal sincsen. Nero ekkor építette a híres Aranyházat, hogy legyen egy méltó lakhelye, ahol egy hozzá hasonlatos isteni lény leledzhet. Seneca több levélben nyílt támadást intéz az értelmetlen harácsolás és a mértéktelen felhalmozás ellen (noha mindeközben ő sem nyomorgott).
Seneca számára nincs kiút, Nero nem engedi el magától. Talán azért, hogy gyötörje, talán azért, mert tudja, hogy Seneca mézként csordogáló szavai nélkül ő egy senki. Maga mellett tartja egészen 65-ig, amikor a Calpurnius Piso -féle merényletkísérletre fény derül. Az összeesküvők a császár életére akartak törni, és az illusztris névsorban ott szerepel Seneca neve is. Tényleg részt vett az összeesküvésben? Lett volna rá elég indítéka. De mert volna bármit tenni, mikor Nero olyan rövid pórázon tartotta? Ki tudja? Talán tényleg megérett rá a helyzet…
Seneca megítélése mind a mai napig nagyon szélsőséges. Jó nevelőként miért nem tudott hatni Neróra? Vagy hatott rá, sokat tompított az őrületén, de ez volt a legtöbb, amit kihozhatott belőle? Miért nem volt határozottabb, direktebb, radikálisabb? Senecát lehet ostorozni és kritizálni, csak azt az egyet ne felejtsük el, hogy korántsem egy békés világban élt. És igenis bátor volt, hiszen kezébe vette a kormányrudat, amikor szükség volt rá. És a zsarnok ellen talán mégis kimondta a megfelelő szavakat, de az őrület ellen nem használnak a szavak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése