Homéroszi útmutató ehhez az őrült világhoz

„Megszentelt törvényük nincs, gyűlésbe se járnak;

laknak az égbenyuló ormok meredek tetejében,

mélyölü barlangban, s törvényt kiki lát maga sarja

és felesége fölött, egymással mitse törődnek.”

(Homérosz: Odüsszeia IX. ének 1125-115. sorok, Devecseri Gábor fordítása)

  Homérosz szerint a küklópszok vadak és civilizálatlanok, mert nincsenek törvényeik, nem járnak gyűlésbe, mi több, egyáltalán nem járnak össze és nem vitatják meg a dolgaikat. A lassan két éve tartó Covid járvány és a nyomában bekövetkezett lezárások és elzárások is valami hasonlót tettek velünk, amit a küklópszok tettek magukkal. Egymástól elzárva élünk, és lássuk be, nem igazán kommunikálunk egymással. Persze ott a közösségi virtuális tér, ahol lehet kommunikálni, sőt a lezárások alatt/óta ezek a platformok új életre keltek, de azért, na. Nézzük meg egy kicsit alaposabban, hogy milyenek is ezek a kommunikációs csatornák! Mintha mindenki feje egy befőttesüvegbe lenne beszorulva: a szelídebbek csendesen dünnyögik a maguk igazát, a harsány ostobák ordítanak, az agresszívak meg kötözködnek és próbálnak mindenkit megbántani. Lényegében semmi különbség nincs a kis szigeteiken izoláltan élő, magányos küklópszok és közöttünk, akik néhány durva sértést és vaskos tréfát ordibálnak át egymásnak, odavetett félmondatokkal kommunikálnak egymással, mit sem törődve a másikkal. Mi is olyanok lettünk, mint a küklópszok? Magányos vademberek? Igen. Egy kicsit biztosan.

   A kultúra, a civilizáció egy lassú tanulási folyamat, amit sohasem lehet abbahagyni, megszakítani, mert hiányában egyetlen szempillantás alatt a felszínre tör a természet zabolátlan ősereje. Mint ahogyan a sérülés miatt befogott vadmadarak is hamar kézhez szoknak, de amikor meggyógyulnak és visszaengedik őket a természetes közegükbe, hamar visszanyerik a vadságukat. Talán velünk is valami ilyesmi történik. A baj csak az, hogy botrányosan sokan vagyunk ezen a kis bolygón, és természetes ösztöneink és technikai tudásunk birtokában rettenetes károkat okozunk. Egymásnak is.

   Odüsszeusz tíz évig harcolt Trójában és tíz évig bolyongott, mire hazatalált. A trójai háború tíz éve, a tíz év szüntelen csatározás kevésbé viselte meg, mint a Kalüpszó nimfa szigetén töltött raboskodás (hiába a békés jólét). Trójában az „övéivel” volt, és mint legfontosabb emberi lét-elemet, a társasági életet nap mint nap gyakorolhatta. Megbeszélték a haditervet, kivel mi történt, a miérteket: vagyis társasági életet éltek, civilizált emberhez méltót. Ezzel szemben Kalüpszó nimfa nem jelentett társaságot Odüsszeusz számára. Mielőtt felhördülnétek, hogy ez egy nőgyűlölő dög, ne felejtsétek el, hogy a legkevésbé sem azzal volt baja, hogy a bájos Kalüpszó nimfa nő volt. Lássuk, Kirkénél igencsak jól érezte magát a mi Odüsszeuszunk, olyannyira, hogy nem is ő maga sürgette a távozást, hanem az istennő figyelmeztette, hogy ideje lenne indulnia. Szóval Kirké jó társaság volt, de Kalüpszó nem.

   Amikor Odüsszeusz végre hazatérhet Ithakára, a megpróbáltatásainak koránt sincs vége. Athéné szakadt koldussá változtatja, a kérők megvetik, becsmérlik, sőt bántalmazzák is. Van tehát társasági élet, de még sincs. Odüsszeusz mentális egészségét, szellemi épségét épp az Eumaiosszal kialakuló kapcsolata menti meg. Bár valaha ura volt a kondásnak, most egy új, tisztelettel teli, de sokkal egyenlőbb kapcsolat alakul ki közöttük, és végtelen hosszú sorokon keresztül beszélgetnek egymással. Így áll helyre az egyensúly és Odüsszeusz újra ember lehet, és miután a kondás előtt felfedte kilétét és immár nyíltan beszélhet a terveiről, még koldus alakban is erőre kap, kivirágzik. Eumaiosz bár eleinte nem hiszi, hogy képesek lesznek szembeszállni a kérők hadseregével, de bízik Odüsszeuszban, támogatja a vállalkozásában, és ami a legfontosabb, akkor is mellette áll, amikor mindez ez öngyilkos küldetésnek tűnik. Ekkora hatalma van az emberi kapcsolatoknak.

És pontosan ez az Odüsszeia ereje: a történetek, amik összekötnek. Szomorú történetek, veszteségek, letűnt szép napok és kitalált történetek – mégis ezek építik fel az egész Odüsszeiát: a kapcsolódás egymáshoz. Amikor Penelopé végre felismeri Odüsszeuszt és boldogan egymásra találnak, Athéné megnyújtja az éjszaka hosszát, hogy még több idejük legyen beszélgetni. A hazatérés az elmesélt történetekben és a megosztott kalandokban rejlik. A szavak hatalma, amelyeket kimondanak egymásnak. A szavak, a beszéd, amely képessé teszi őket arra, hogy az elmúlt húsz évet áthidalják és újra egymásra találjanak és újra együtt lehessenek. Odüsszeusz, Pénelopé, a család és az egész ithakai közösség.

   A digitális világ és a virtuális találkozás nem egyenértékű a valódi kapcsolatokkal. Bármennyire is pótolhatónak tűnik a személyes jelenlét egy párbeszédben, mint kiderült, semmivel sem lehet helyettesíteni. Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: szükségünk van egymásra. Hiszen önmagunkat is csak a másik szemében láthatjuk meg.