Csatornák a Római Birodalomban

   Kr. e. 1000 körül a Toscanai-medencében megjelentek az etruszkok, és néhány száz évig virágzott az Etruszk Birodalom. Mind származásuk, mind nyelvük máig nem tisztázott. Híres építők voltak, gazdag városokat építettek. Különösen a kőépítészetben voltak kiválóak, és hagytak maguk mögött maradandó alkotásokat.

  Az etruszkok virágkora idején Róma - még kevés jelentőséggel, de - már létezett. Valójában azonban nem volt más, mint egy Kr. e. 753-ban alapított, a Tiberis (mai nevén Tevere) menti mocsarak közötti megbúvó jelentéktelen paraszti szövetség. Az etruszk fennhatóságtól való függetlenségüket Kr. e. 510-ben vívták ki. Uralmukat az V—III. századtól kezdődően fokozatosan szélesítették. Róma évszázados harcok során Földközi-tengeri térség egyeduralkodó nagyhatalmává vált, ezzel kezdetét vette a történelmet hosszú időre meghatározó időszak a maga katonai, közigazgatási, gazdasági, kulturális stb. berendezkedéseivel, s melynek maradandó nyomai vitathatatlan történelmi emlékeink része.

  A Római Birodalom kezdeti szakaszában - elsősorban az etruszk építőmesterek tudására alapozva - igen jelentős lecsapolási munkákat végeztek. Etruszk eredetű volt a rómaiak híres katonai szervezete is, amelynek - mellesleg - békeidőben a vízellátás biztosítása és üzemeltetése is feladata volt.

  A lecsapolási munkálatok még jóval később is napirenden voltak. A lefolyás nélküli tűzhányó kráterében kialakult Albani-tó például rendre elöntötte a térséget, nagy károkat okozva ezzel. Ennek megszüntetésére Kr. e 396-ban 1200 m hosszú4 kőburkolattal falazott alagútcsatornát építettek. Claudius császár (Kr. u. 41-54) idejében épült az ókor legnagyobb csatornája, mely a Fucino-tó lecsapolására volt hivatott. Az 5595 m hosszú5 l,4% lejtésű vezeték a térszín alatt átlag 100 m, (helyenként 300 m) mélységben haladt, s 30 ezer ember 11 évig építette.

  Az első városi vízvezetéket Kr. e. 614-ben Róma számára építették. Kezdetben a vízvezetékkel párhuzamosan csatornákat nem fektettek, aminek egyenes következménye lett a talaj elszennyeződése, a kutak elfertőződése, a járványok egyre gyakoribb megjelenése.

  A Birodalom csatornáinak és egyéb vezetékeinek építését - melyek zömét a már említett etruszk mesterek készítették - Tarquinius Priscus uralkodási idejére (Kr. e. 616-578) teszik. A csatornákat az első időben égetett téglából falazták, és ugyanilyen téglákkal fedték le. Az ásatások során négyszögletes téglából készített boltozatokkal is találkoztak.

  A római civilizációt a jó ivóvíz iránti igény és a magas fürdőkultúra is jellemezte.

  Rómába nyolc ivóvizes és egy „ipari vizes” akvadukt (latinul: aquaeductus) szállította be a napi mintegy 800 ezer m3 mennyiséget. 247 kiegyenlítő medencéből ólomcsövekből épült elosztóhálózaton jutott a víz a házakba, s amelyeknek nem volt elzárójuk, így a víz szünet nélkül áramlott a vezetéken.

  Igen magas színvonalú volt a vízművek szervezeti rendszere. Marcus Vitruvius Pollio kiváló „vizesmérnökük” több kötetben részletesen foglalkozik a vízbeszerzés, a vízműépítés és -üzemeltetéssel, mely munka évszázadokon át szolgált hasonló tárgyú munkák alapjául.

  A vezetékeken folyamatosan áramló és az utcára kiengedett víz, valamint a hegyekről lezúduló csapadék Róma mélyebb részeit teljesen elmocsarasította. A házak udvarában elhelyezett medencében az „illemhelyekből” kivezetett fekáliát bár némiképp visszatartották, de a híg rész - egyebek mellett az urina (vizelet) - azon túlcsurogva az utcára folyt, ahol pangva bűzt és különösen a mély mocsaras részeken maláriát terjesztett. Más magánházakban néhol vízöblítéses és zárható ajtajú (!) árnyékszék is volt, többnyire azonban csak kübliket és serbliket használtak, amelyeket éjjelente, szervezetten, tartályokba ürítettek: az ürüléket azonban nem a földekre, hanem a Tiberisbe öntötték. Nehéz azonban elképzelni, hogy az ürülékbeszolgáltatás a nyomornegyedekben is ilyen szép rendben ment volna. Itt az emberek egyszerűen kizúdították az ablakon bilijük tartalmát - ha nem egyenest az utcára pottyantottak.

  De nem csupán a falakon belül voltak illemhelyek. A forgalmas utcákon mindenfelé nyilvános latrinák (úgynevezett foricák) álltak a járókelők rendelkezésére, amelyekben sós vizes edény és botra erősített szivacs helyettesítette az ekkoriban még föl sem talált papírt. Ezeket az intézményeket külön felügyelő, a foricarius irányította.

A Cloaca Maxima jellemző hossz- és keresztmetszete

  E mocsarak lecsapolásához a Tiberisbe torkolló csatornákat építettek, melyek az áldatlan állapot megszüntetésén túlmenően a területeket mezőgazdasági művelésre is alkalmassá tették. Ezeket a csatornákat később lefedték, a házakból kivezető vezetékeket, valamint az utcai víznyelőket bekötötték, s végeredményben így váltak szennyvízcsatornává. Ezen a módon épült ki a Kr. e. 514-ben Róma egyik nevezetes csatornája, Cloaca Maxima. Az építmény hossza 738 m, magassága 4,27 m, szélessége 2,5-3,5 méter között változott, míg lejtése 0,1-3,0% között mozgott. A csatorna eredetileg 1,2x 1,8 méteres kőtömbökből készült nyitott vezeték volt, melyet utólag ék alakú kövekből, félkörben rakott boltozattal zártak le. A feneket lávakövekkel burkolták. Az utólag felrakott boltív kövei mai napig épek, s állják azóta is a természet viszontagságait.

  A birodalom számos más városában is megtalálták a csatornázás nyomait. Egy antik város utcájának rekonstruált metszetét ábrázolja Pascolini nyomán a 8. sz. ábra, ahol az ivóvíz- és falazott csatornavezeték elhelyezésén túlmenően a burkolt út felszíni vizeinek bekötését is megoldották.

  A főváros utcái rendkívül szennyezettek voltak, mígnem Iulius Caesar már Kr. e. 47-ben törvényt adott ki az utcák kötelező tisztán tartására. Ez időben kezdődött meg a szennyvizek csatornázása.

  Tiberius császár (Kr. u. 14-37) egy új adóformát vezetett be a csatorna- hálózatok építése és fenntartása költségeinek fedezésére, melyet cloacarium névvel illettek.

  Miközben kezdetben - már ahol megépült - csupán a módosabbak házait kötötték közvetlenül a csatornába, a többiek a szennyvizet változatlanul az utcára eresztették ki, ami a mélyedésekben meggyűlt. Ez időből származik egy Suetonius által feljegyzett, ma is gyakran idézett szólás-mondás. Történt ugyanis, hogy a felgyülemlett urinát élelmes emberek a mosodások számára - mint mosószert - összegyűjtötték, majd jó pénzért eladták. Mindez feltűnt a mindig pénzzavarral küzdő Vespasianus császárnak, aki nem volt rest az olcsó, lúgos anyagot felhasználó mosodásokat keményen megadóztatni. A új adó nagy felzúdulást keltett. Amikor a császár fia, a későbbi Titus császár atyját erre figyelmeztette, Vespasianus előhúzott egy pénzdarabot, megszagoltatta vele, majd megkérdezte, hogy mit érzett? A nemleges válaszra így kiáltott fel: Pecunia non olet! (Vagyis: a pénznek nincs szaga!)

  A régi római vízművet az 536-évi, Vitiges gót király és a bizánci Belizár közötti háborúban szétrombolták. Helyreállítását a pápai állam másfél évszázaddal később, 776-ban kezdte meg.

De térjünk vissza a Római Birodalom fénykorához!

  Csupán a birodalom nagyobb rendszereit tekintve, példaként említhető, hogy Nápoly városába 90 km távolságból szállították akvaduktokon keresztül - a vizet. Számos vízvezeték épült az Ibériai-félszigeten, melyek közül nevezetes a Kr. előtti I. században épült 35 km hosszú tarragonai vezeték, mely egyebek között az egyik völgyet 211 m hosszon 30 m magas lábakkal hidalja át.

  Augustus (Kr. e. 30-14) korától kezdve Traianus uralkodásáig (Kr. u. 98-117) gyakorlatilag Itália minden kisebb-nagyobb városában kiépítették a vízellátást, majd a II. század folyamán ugyanezeknél - kissé megkésve - a csatornarendszert is.

  Híresebb emlékek közé sorolható az a 80 km hosszú vízellátó távvezeték, amelyet Germánia székhelyén, Colonia Claudia Ara Agrippinensium (mai nevén Köln) építettek a rómaiak.

  Ezt már akkor is úgy alakították ki, hogy egyszerre építették meg a vízvezeték és a szenny-, illetve felszíni vizeket elvezető csatornákat is, amelyeket aztán a Rajnába kötöttek be. Szintén ide sorolható a közel kétezer évvel ezelőtt épült - a városháza alatt feltárt és épségben lévő, a nyilvánosság számára is láthatóvá tett - nagyméretű boltíves falazott csatorna.

  Az utcai csatornák tisztítására már az ókorban is alkalmazták az öblítést oly módon, hogy az ivóvízvezeték vizét egyszerűen bevezették a csatornákba. Iulius Frontinus (Kr. u. 40-130) Róma kiemelkedő mérnöke, a vízhálózat felügyelője, akit egyébként három alkalommal konzulnak is megválasztottak, a De aquae ductibus urbis Romae című híres könyvében az alábbiakat írja:

„Én azt kívánom, hogy senki ne vezessen el semmiféle vizet az én vagy az énáltalam meghatalmazottak engedélye nélkül. Ez azért fontos, hogy a víztartókból kifolyó vízellátás ne csak városunk tisztán tartására, de a csatornák öblítésére is használtassék.” 

Köln római kori csatornája

  Fennmaradt a tunéziai Douggában feltárt nyilvános illemhely és egy Ostiában Rómához közeli egykori kikötővárosban talált házi társas latrina, melyeknél középen az öblítő folyókák is felfedezhetők. Ezek a vízöblítéses illemhelyek hasonló szerepet töltöttek be, mint a gazdagabbak által kedvelt fürdők. Használóik órákig ücsörögtek és beszélgettek, miközben az alattuk csordogáló víz hűsítőül is szolgált. Kr. u. három évszázaddal Rómában 144 ilyen, nem elkülönített férfi-női illemhelyet tartottak nyilván.

  A késő római kori csatornázási technika szép példáját Pompeji feltárásakor találták, ahol összefüggő csatornahálózatra és a fentebb körülírt vízöblítéses árnyékszékekre bukkantak.

  A „vizes” mérnökök igen magas helyet foglaltak el a római közigazgatási és katonai hierarchiában. Nem csupán a városok vízellátásánál, hanem a hódítások során, a légiók előrenyomulásakor a táborhelyek kiválasztásában is elsődleges és meghatározó szerepet játszottak, ezért különleges becsben tartották őket.

A vízimérnöki tudomány mellett a földmérőtudományt a rómaiak szintén igen nagyra értékelték. Vitruvius Az építészetről írt tízkötetes tankönyve X. könyvének 14. fejezetében magas szintű földmérőmérnöki tudásról tesz tanú- bizonyságot. Az alkalmazott eszközökről is részletesen ír, amiből tudhatjuk, hogy noha műszereik a mai szemmel igen egyszerűek voltak, mégis hihetetlenül pontosan, gyorsan tudtak általuk terepfelvételeket készíteni, csatornákat kitűzni, építeni. Mindezt akár az Albani-, akár a Fucini-csatornák építése is fényesen igazolja.

  A rómaiak az „arsmensoriát” azaz a mérés művészetét a jogtudománnyal egyenrangúnak tartották. Különösen nagy fontossággal kezelték a határok, az utak nyomvonalainak kitűzését stb. Tulajdonképpen egy-egy terület elfoglalását csak akkor tekintették véglegesnek, amikor a földmérés, térképezés megtörtént, majd az építendő úthálózatot is kitűzték. A Birodalom - elsősorban hadi célokat szolgáló - főútjai kiváló minőségben, összesen 85 ezer km hosszúságban épültek ki. Minőségükre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy mind Európában, mind Észak-Afrikában évszázadokkal a Birodalom szétesése után is még mindig ezeket az utakat használták.

  Ez az írás Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008) című könyvéből származik (hozzáférhető a hungaricna.hu adatbázisban).