Egy római sírkő, ami első ránézésre talán nem is tűnik érdekesnek. Egy férfi áll a képen, kezében pálmaágat tart. A ruhája elnagyolt, az arca pedig nem kivehető. Pedig ez egy nagyon izgalmas sírkő, hiszen az ábrázolt korántsem egy felnőtt férfi, hanem egy kisfiú! Mindezt pedig a feliratból tudjuk meg, az ábrázoláson semmi sem utal rá, hogy gyerekről van szó.
Régebbi korokban a gyerekekre nem úgy tekintettek, mint manapság: vagyis a gyerekeket gyakran kisméretű felnőttként kezelték. Ez igaz a Római Birodalom korai időszakára is. Idővel persze a gyermekkor teret kapott, vagyis a gyerekek más életet éltek, mint a felnőttek, más ruhákat hordtak és nem tekintették őket mini-felnőtteknek. Ezt a változást jól nyomon lehet követni az ábrázolásokon. Eleinte a gyerekek csak kisebb méretűek, mint a felnőttek, mi több egészen picikék a felnőttekhez képest, de minden más tekintetben ugyanolyanok, mint a felnőtt férfiak és nők. Aztán a későbbi ábrázolásokon már láthatjuk a jellegzetes gyermeki vonásokat: babás arc, pufók tagok, gyerekes testarányok, és legfőképp gyerekes foglalkozások: vagyis a gyerekek sok ábrázoláson játék közben vannak megjelenítve, sírköveken a mellékleteik a játékok, a kedvenc kisállatok.
Ezért is különös Marcus Cocceius Nonnus ábrázolása, hiszen a felirat egyértelműen kimondja, hogy hat éves, ám a megjelenítéséből ez nem derül ki. Talán a hiányzó arca jobban tükrözte a gyermeki voltát, de ezt már nem fogjuk megtudni.
Magát a sírkövet még 1828-ban találták Angliában. A vörös homokkőből készült sírkő feltehetően i. sz.100 körül készülhetett. A kisfiú bal kezében egy pálmaágat tart, jobb kezében pedig egy ostort. A pálmaág utalhat a győzelemre, szimbolikusan mint a halál feletti győzelemre az öröklétbe való átlépéssel, bár ez inkább keresztény gondolat, sokkal valószínűbb, hogy a győzelem egy nagyon hétköznapibb győzelemre utal. Itt az ostor, a kocsihajtók jellegzetes munkaeszköze, tehát a pálmaág a kocsihajtóként megszerzett dicsőségre utalhat. De egy hatéves igen kevés eséllyel arathatta le a babérokat, nem valószínű, hogy bármily ígéretes tehetség is volt, engedték volna versenyezni. Arról nem is szólva, hogy még a kocsihoz is kicsi. Tehát elképzelhető, hogy Marcus, a hatévesünk, szenvedélyes rajongója volt a kocsiversenyeknek. Talán maga is kocsihajtónak készült, talán az apja is az volt, és a fiú az apa nyomdokaiba készült lépni. Vagy nem ő maga nem akart kocsihajtó lenni, de a családi hagyományok rákényszerítették, és azért ábrázolták így, mert ha felnőtt volna, mindenképpen kocsihajtó lett volna, függetlenül attól, hogy ő maga mire vágyott. Ezt az utóbbi lehetőséget tartom a kevésbé valószínűnek, hiszen a ránk maradt gyermek sírköveken általában azokkal a dolgokkal, állatokkal vannak ábrázolva, amik számukra kedvesek voltak. Vagyis a halállal a szülői kényszerítés megszűnt és az utolsó búcsú jegyében a gyerekek úgy léphettek az örökkévalóságba, mint egy gyerek: játékokkal, kisállatokkal, kedves foglalatosságokkal körülvéve. Szóval szerintem a kis Marcus szíve vágya volt felnőttként kocsihajtó bajnokká válni.
Felirata:
DIS/ MAN(IBUS) M(ARCI) COCCEI/ NONNI ANNOR(UM) VI/ HIC SITUS EST.
Vagyis:
A halotti isteneknek. Itt nyugszik Marcus Cocceius Nonnus, hat éves.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése