A pompeji és herculaneumi halottakról

   Ki ne ismerné a híres pompeji kutya szobrát, amint lábait az égnek vetve örök görcsbe rándulva fekszik a hátán? Vagy azt a számtalan szobrot, amelyen a halál előtti utolsó pillanatok szenvedései dermedtek torzs grimaszba? Sok van belőlük. Ki vannak állítva, könyvek vannak tele a képeikkel. És természetesen az internet. De belegondoltál valaha, hogy ezek bizony nem szobrok, hanem ott vannak benne a valódi emberek is? Ez a bizarr kiállítás talán az emberiség egyik legérdekesebb tárlata, hiszen a tudomány és a groteszk perverzió egyaránt helyet kap benne. Tudomány, hiszen fontos adatokat kapunk a régmúlt embereiről, a pompeji katasztrófáról, de egyben bizarr is, hiszen felveti a kérdést, hogy mennyire etikus a halottakból látványos kiállítást, showműsort csinálni?

   Ez a kérdés a pompeji halottak kapcsán merült fel bennem. Új kiállítás nyílik a helyszínen, mi több, még több és még tragikusabb sorsú ember tetemét gyömöszölik üvegvitrinbe, hogy a kíváncsi látogató még több borzalmat láthasson. Az újabb technológiák finomodtak, a hamu és kőzettörmelék alá eltemetett áldozatokat most már nem mésszel öntik ki, hanem szilikonnal, aminek segítségével még élesebb képet kapunk az élet utolsó pillanatairól, az arcukról a testükről.

   Persze a láva alá temetett város halottaiból javarészt már csak csont maradt, de amikor a tragédia bekövetkezett, volt testük, kiterjedésük, fizikai létük. Ezt az alakot őrizte meg a hamu és a finom kőzettörmelék, erre a zárórétegre folyt rá a láva. Így minden, ami a hamu alatt van, pontosan olyan formában maradt meg, mint amikor befejeződött a város története. Vagyis az emberek valódi emberi alakú lenyomatot hagytak maguk után, igaz, közben a testük lebomlott és csak a csontok maradtak. De. A hamu és kőzet, ami körülvette az emberi testét, szilárdan a helyén maradt. Persze ha kiássák ezt az emberformájú „lyukat” akkor már nem fogjuk tudni, hogyan festett az élő ember, ezért nagy találmány volt a 19. században, hogy meszet öntöttek a lyukakba, így gyakorlatilag egy szobrot készítettek a halottról – amiben benne volt a saját csontváza.

   Az üregek kiöntésének nagy előnye, hogy minden a lehető legjobban rögzül, vagyis a legjobb képet kaphatjuk arról, hogy mi történt, és milyen élete volt az illetőnek a halála előtt. Tudományos szempontból felbecsülhetetlen értékű anyag. Egyetlen pillanatig sem vitatom a létjogosultságát és fontosságát. Amit vitatok, vagy legalábbis megkérdőjelezek, hogy a nem-tudományos érdeklődőknek valóban szükséges-e ilyen mélységig betekinteniük egy-egy ember utolsó pillanataiba? Felnőttek, gyerekek, kutyák és lovak – mindannyian az utolsó pillanatukban. Nem vidám látvány. Nem ilyet képzelnék el egy nyaralás felejthetetlen emlékeként.

   Néhányan talán el is menekültek. Néhányan meg sem próbáltak elmenekülni. 

 Voltak, akik a házukba bezárkózva próbálták meg átvészelni a vulkánkitörést. Ők sem menekülhettek, vagy a forróság végzett felük, vagy az oxigénhiány, mikor a láva bezárta őket a saját házukba. A „menekülők kertje” nevű kiállításon tizenhárom embert látunk, felnőttek és gyerekek vegyesen, akik egymásba kapaszkodnak. Ők sem tudtak elmenekülni, a ház zárt kertjében érte őket a halál. Nyilván a halottaknak nincsenek jogaik.

   A vulkánkitörés nem egy ütemben zajlott le. Mint megállapították, a lávakilövellés két ütemben történt. Az első kitörés előtt sokan elmenekültek, ám még a második hullám előtt visszatértek és szintén Pompejiben lelték halálukat. Nézzük a számokat! Az első lávaömlésből 394 áldozatot találtak. Közülük 345 valamilyen épületben tartózkodott, és csak 49 ember volt az utcán. Akik az utcán haltak meg, sokukat a leomló épületrészek sebesítettek meg vagy a vulkánból hulló kőzettörmelék találta el őket. A második lávafolyam 653 áldozatot temetett maga alá (az eddigi ásatások eredménye). 334-en tartózkodtak zárt térben és 319-en nyílt téren. Akik az épületekben próbáltak elrejtőzni általában az emeletet vagy a pincét választották. Az utcán tartózkodókat a hamu temette be. A számok alapján a tudósok úgy vélik, hogy a legtöbb embernek sikerült elmenekülnie a kitörés előtt. A halál leggyakoribb oka a forró gázok miatti fulladás.

   Két gladiátor holtteste is előkerült a gladiátorok laktanyájából. Mindketten be voltak zárva a cellájukba, talán a nagy kavarodásban megfelejtkeztek róluk. Ugyanabban az épületben egy gazdagon felékszerezett nő csontváza is előkerült, akiről felmerült, hogy talán prostituált volt (Miért lenne annyi ékszere?) vagy egy előkelő nő, aki segíteni akart a bezárt gladiátoroknak. A híres Faun házának lakói pedig azzal voltak elfoglalva, hogy az értékeiket menekítsék. Feltehetően igen szép vagyonuk lehetett, mert nem tudtak elmenekülni, és halál az étkezőjükben érte őket.

   Ezek a maradványok azért is nagyon fontosak a tudomány számára, mert a rómaiak hagyományosan elégették a halottaikat, így nagyon kevés csontváz maradt ránk, amit tanulmányozni lehet, hogy milyen életet éltek, mit ettek, milyen betegségeik voltak, és nagyjából mennyi ideig éltek. A jó hír, hogy általában jó egészségi állapotnak örvendhettek, és nagyjából 50-60 éves korukig rághatták a rosszul megőrölt kenyeret, ami szintem inden embernél a fogak erős kopásához vezetett.

   Herculaneumban egy kicsit más a helyzet. Több mint 20 méter vastag láva fedte be, így a feltárás nem egyszerű dolog – mind a mai napig. Nem is nagyon foglalkoztak vele mindaddig, amíg nem fértek hozzá a romokhoz. Tehát a feltárás már jóval magasabb színvonalon, professzionálisabban történt, mint Pompeji esetében.

   Kultúránként más ás más a halálhoz, a halottakhoz való hozzáállásunk. Az olaszok úgy gondolták, hogy ez így rendben van, ki lehet állítani a halottakat. Turistalátványosság, libabőröztető izgalom a nagy melegben. Persze ez az etikai kérdés sincs lezárva: a kutatásokkal párhuzamosan folyamatosan napirenden van a téma, hogy szabad-e, illik-e így közszemlére tenni a halottakat. Szerinted?