A Kerényi-vita 1942-ből

Ez a cikk a Délmagyarország 1942-es számából származik. Az eredeti újságlapot nehéz olvasni, ezért legépeltem a szöveget.

Szokatlan harci vita Kerényi Károly szegedi professzor ókortudományi megállapításai körül

Támadások, védelmek és nyilatkozatok a hellászi szellem és a vallástörténet új szempontjairól — Kerényi professzor nyilatkozata tudományos munkájáról és a szabad kritikáról (A Délmagyarország munkatársától)

az eredeti a hungaricana.hu digitális gyűjteményéből

   Feltűnést keltő és bizonyos vonatkozásban — olykor hangban és formában is — szokatlan irodalmi és kritikai vita folyik a magyar szellemi élet egyik előkelő fórumán. A támadások, védelmek és feleletek középpontjában a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetem (ma ez a Szegedi Tudományegyetem) kiváló ókortudományi professzora: dr. Kerényi Károly az egyelem művészettörténeti és ókori történeti intézetének vezetője áll. Illetőleg Kerényi professzor munkássága, helyesebben azok a könyvei és tanulmányai, amelyekben kifejtette tudományos állásfoglalását a görög mítoszról, a hellászi szellemről és kifejtette tudományos felfogását az új vallástörténetről. A professzor tanulmányai körül keletkezett szokatlanul intenzív vita annál is inkább feltűnést keltő, mert munkáit széles körben a legnagyobb figyelem, olvasmánynak is vonzó írásait nagy népszerűség kísérte. Mindenesetre a magyar szellemi élet legújabb eseménye ez a szokatlan vita és ha másra nem is, de arra mindenesetre alkalmas, hogy a szellem, az érvek erejével közelebb hozzon fogalmakat a homályból a tisztázás felé.

   A vita első láncszeme az Illyés Gyula és Schöpflin Aladár szerkesztésében megjelenő magas színvonalú és mindenképpen előkelő szellemi szempontokat szem előtt tartó „Magyar Csillag” novemberi számában jelentkezett, amikor Szentkuthy Miklós kemény, helyenként éles bírálat alá vette Kerényi professzor tanulmányait. A „Magyar Csillag” következő számában azután egyre szélesebb hullámokban bontakozott ki a vita.

A védelem

   „A mítosz mítosza” címen három hozzászólás is foglalkozott a „Magyar Csillag” decemberi számában a Kerényi Károly professzor vallástörténeti fejtegetéseivel és tudományos, irodalmi eredményeivel. Az első hozzászólást Szerb Antal, a kiváló irodalomtörténész, az ismert író, egyetemi magántanár írta Kerényi professzor állásfoglalásának és tudományos munkásságának védelmében. Tanulmányszerű vitairatában energikusan utasítja vissza a támadásokat. „Valamennyi többi egyetemi tanárunkat együttvéve nem érte annyi támadás az utóbbi években — írja —, mint Kerényi Károlyt. Ezeket a támadásokat általában úgy kellett tekintenünk, mint együgyűek önkéntelen és irigy hódolatát az igazán jelentékeny szellem előtt, reagálni rájuk teljesen fölösleges lett volna”. Szentkuthy Miklós kárhoztatóan állapítja meg — folytatja fejtegetéseit —, hogy az „élet”, az ősvalóságok rajongó kultusza, ami Kerényi tanainak egyik fontos vonása, késői, fáradt civilizáció jele, dekadenciatünet. „Az új vallástörténetre azt mondani, hogy banális — folytatja Szerb Antal —, tehát olyan dolog, mintha valaki unalmasnak és feleslegesnek találná az egész bakteorologiát azon az alapon, hogy Leuwenhoek már a XVII. században rájött arra, hogy vannak a világon mikrobák. Ha minden banális volna, aminek az alapgondolatát valaha már kimondta valaki, a tudomány letehetné a fegyvert.”

   Szerb Antal azután Szentkuthy ellen folytatja mondanivalóját és kijelenti, hogy „a tudománynak Szentkuthyhoz kevés köze van”. Cikkének egyetlen igazán elfogadható mondatának ezt tartja: Kerényi előadásai és művei „ihletforrás és izgatószer lehet azoknak, akik el akarnak indulni Hellász útjain”. És ez nem kis eredmény..., mert — folytatja Szerb — „a klasszikus ókor legtöbbünk számára, valljuk be, a történelem legsivárabb kora volt, hősei és szobrai mind úgy éltek tudatunkban, mintha egy középiskolai tankönyv lapjairól téptek volna ki és még Nagy Sándor kezébe is odaképzeltük mindig az esernyőt, amelyet egy unalmas óra alatt odarajzoltunk neki... Kerényi eléggé meg nem köszönhető érdeme, hogy az utóbbi években fiatal intellektüellek számára az ókor megint izgalmasan élő aktualitás lett. Egyetemi oktatásunkban – folytatja —, amely a normálisnál is laposabb és élettelenebb, tudományos világunkban, amely az aggkori végelgyengülés jeleit mutatja, Kerényi az újszerű szín, az eleven gesztus, a teremtő nyugtalanság...”

   Vitairatát azzal fejezi be Szerb Antal, hogy „amikor bálvánnyá duzzasztott szellemi középszerűségeinkről nap mint nap magasztaló hódolatot rebeg a függő viszonyban lévő tudományos kritika, nem volna szabad az egy-két maradék független embernek elkövetni a Szentlélek ellen való vétket, bántani azt a tudóst, aki halálmegvető bátorsággal mer nem középszerű lenni...”

   Szerb Antal védelmi vitairata mindenesetre nemcsak lelkes kiállás a kiváló tudós mellett, de amennyire szellemes és energikus, éppen annyira odatalál szellemi életünk kellős közepébe.

A vád

   „A mítosz mítosza” címen kialakult disputában most Devecseri Gábor fejtegetései következnek, majd megszólal Szentkuthy Miklós, aki támadó bírálatával elindította a szokatlan vitát. Azzal kezdi, hogy cikke nem támadás volt, hanem közönséges bírálat. „Különben sem hiszem — írja —, hogy Kerényi afféle nebántsvirág- fajta volna, akit 'bántlak-nembántlak' gyerekes szempontjából kellene néznünk”. Azzal folytatja, hogy teljes joggal szólt hozzá a kérdéshez, hiszen egyetemes jellegű, általános bölcseleti és történelemtudományi alapelvekről van szó, majd azzal folytatja a vádiratot, hogy a Kerényi- könyvek maguk is nemegyszer tudatosan szakítanak a szigorúan vett tudományosság módszerével és stílusával, irodalmi alkotások akarnak lenni s ehhez hogyne kellene az irodalomnak is hozzászólnia.

   A továbbiakban azzal folytatja támadó bírálatát, hogy „ami nagyszerű, mint költészet, az még abszurdum lehet, mint tudomány.” Azzal indokolja meg támadó álláspontját, hogy egyáltalán nem az új vallástörténetet nevezte banálisnak, hanem Kerényi túlhangszerelt „Grundlegung”-ját, aminthogy — írja — „Szerb is kétségtelenül banálisnak találná azt a bakteorologiai könyvet, amely nagy fanfárokkal ma is még csak arról beszélne, hogy vannak mikrobák”. Ha egy tudós magától értetődő és rég megszokott igazságként kezel egy százéves alapelvet — kinek jutna eszébe ezt bírálni? De nem hívja-e ki a kritikát az, aki ezt a felfedezést pubertás-kori lármájával csinálja?”

   Szentkuthy támadó kritikájának további pontja az, hogy régóta tapasztalt tényeket alaptörvényekké és felfedezésekké kár erőszakolni, még hozzá ilyen dinamikával és retorikával. Aztán azzal védelmezi álláspontját, „ha Kerényi nem Grundlegung-ot ír, a tudományos igény belső és külső apparátusával, hanem csak buzdító kalauzt Hellász szeretetére — ki bírálná bölcselet és történettudomány elvi szempontjaiból? Avagy mivel Kerényi lelkesít — teszi hozzá, tehát ne is törődjünk, hogy igaza van-e vagy sem?” Végül azzal hárítja el Szerb tanulmányát, hogy annak magyarázatát az adja meg, hogy „hozzászólását Kerényi barátainak, nem pedig a történettudomány barátainak nevében tette”. Azzal fejezi be kissé dühös vádiratát, hogy „ha kihúzzuk Kerényi nevét a címlapról, X átlag német u.n. tudományos könyvvel összetéveszthető”.

Kerényi professzor válasza

   Egy hónap múlt el a heves disputa után és a „Magyar Csillag” januári számában megszólal maga Kerényi Károly professzor, levelet intézve a folyóirat szerkesztőihez, ügyvédje útján és a sajtótörvényre való hivatkozással kéri sorai közlését. Hogy mennyire szokatlan hangú és bizonyos tekintetben szokatlan formájúvá lett a harcos vita, igazolja az is, hogy a kiváló tudós a sajtótörvényre való hivatkozás jogi formáját találta alkalmasnak. Ezt hangsúlyozza a „Magyar Csillag” Disputa rovatának néhány soros bevezetője is, mondván: „Kaptuk és adjuk az alábbi két levelet, azzal a megjegyzéssel, hogy Kerényi Károly sorainak természetesen akkor is helyt adtunk volna, ha nem a sajtótörvényre való figyelmeztetéssel kapjuk”. Ezután következik Kerényi professzor jogi képviselőjének, dr. Berki Zoltán ügyvédnek a szerkesztőkhöz intézett levele, ügyfele megbízásából és utána közli a „Magyar Csillag” Kerényi professzor válasznyilatkozatát.

   A levél elsősorban megállapítja a sajtótörvényre való hivatkozással, hogy Szentkuthy Miklós fentebb idézett vádiratában „könyveivel és személyével kapcsolatban valótlanságok jelentek meg”. „Azzal, hogy itt csak a legrövidebben elintézhetőket és részben formájukban is a legdurvábbakat igazítom helyre — írja —, természetesen nem ismerem el, hogy az engem támadónak könyveimre és reám vonatkozó többi állításai helyesek és jogosak volnának.”

   Megállapítja a professzor, „valótlanság, hogy könyveimben nem egyszer szakítok a szigorú tudományosság módszerével. Ellenkezőleg: állandóan e módszer fejlesztésén és finomításán dolgozom még ott is, ahol ezt fel nem ismerheti az olyan laikus disputáló, aki még azt sem vette észre, hogy a neki annyira imponáló Gruppe- féle kézikönyvet teljesen elavult módszere miatt maga a kiadó helyettesítette előrehaladottabb módszerű kötetekkel.” „Valótlanság — folytatja a nyilatkozat —, hogy könyveimmel kényelmes bújócskát játszanék. Ezt még akaratlanul sem tehetném. Könyveim részben több nyelven is, mint csak magyarul és németül, olyan nemzetközi nyilvánosság előtt jelennek meg, hogy bőven van alkalmuk minden árnyalatú tudományos és irodalmi igénnyel olvasó szellemi emberekhez az utat megtalálni és nyilván meg is találták, különben nem jelenhetnének meg újabb kiadásokban. A kritika alól való kibúvásról szó sincs.”

   Kerényi professzor ezután így folytatta levelét: „Valótlanság az a beállítás is, mintha naiv hallgatóság előtt újként tüntetnék fel régi ismert módszereket. A valóság az, hogy a támadó régi és új, rosszabb és jobb tudományos módszerek közt egyáltalán nem tud különbségét tenni... Röviden és egyszerűen: valótlanság úgy beállítani könyveimet és előadásaimat, mintha tartalmuk Bachofenben már benne volna és én azt titokban tartanám. Valótlanság a támadónak az az állítása is, hogy a tények, gondolatok és igazi törvények nevében tiltakozik és védi a tudományt ellenem ő, aki tények, gondolatok és törvények mérlegelése helyett a saját bevallása szerint 'fiktív példákon csinál stílparódiákat'. A továbbiakban visszatér a Nagy Sándor-ötletre, az 'Isis-kulcsokra és az obszcén 'kotillonokra' és azzal folytatja a hasonlóan éles választ, hogy „elemi tudatlanságot eláruló és nem is szellemes ötleteket komoly jelenéstani és történelmi kutatásokhoz tartja hasonlóknak — már tudniillik Szentkuthy — és a problémalátás szükségességének tagadásával már közvetlenül is bevallotta, hogy nem rendelkezik az ókortudomány és vallástörténet területén még egy elsőéves egyetemi hallgató szellemi kellékeivel sem.”

   Az éles hangú visszaverést azzal végzi Kerényi professzor, hogy rátér a támadó bírálat hangjára... „Az sem valószínű — írja —, hogy egyetértésük kifejezéseivel csak udvariasságból dobálóznának. Annyi azonban igaz, hogy az udvariasság olyan magától értetődő európai forma, amelyről a legszigorúbb kritikus sem mondhat le, ha azt akarja, hogy állításait ne pusztán a sajtótörvények jogi szempontjai szerint mérlegeljék.”

   Ezzel fejeződik be Kerényt professzor jogi formák között előadott helyreigazító nyilatkozata. Úgy gondoljuk, addig rendben is volna a dolog, hogy a magyar szellemi és tudományos élet kutatói, munkásai és bírálói a magyar nyilvánosság előtt, egy előkelő és magas színvonalú folyóirat hasábjain vitába szállnak szellemtörténeti kérdésekről, hogy a harcos vitában tisztázni sikerült tán egyes eddig kellően meg nem világított kérdéseket — sőt, ezen túlmenően egyenesen vigasztaló tény, hogy e szellemieknek nem túlságosan kedvező korban változatlanul akadnak magyar tudósok, írók, kritikusok, akik nem átallnak harcba szállni — a hellén eszményekért, új vallástörténeti filozófiáért, magáért — a kutatásért és gondolkozásért, sőt, mit több: tudományos írói állásfoglalásért. A vigasztaló képen túl, csak az a meglepő és lehangoló, hogy emelkedett szempontoktól és nemes gondolkozástól sarkalt szellemi vitába olykor — szokatlan hangok és nem a "legnemesebb acélból készített fringiák is belekeveredtek... Ezeket a szenvedélyes fringiákat tegyük a lomtárba és gondolkozzunk, vitatkozzunk tovább — a hellén eszmék magyarázatáról. Kutatót, írót, kritikust egyaránt lelkes megértés, egyre jobban óhajtott öröm és figyelem kíséri.

Délmagyarország, 1942. január