Az állatok és a könyvek szerelmesei számára valószínűleg nem ismeretlen a bestiáriumok műfaja. Ezek igen különleges állattani könyvek, amik szemben a mai állathatározókkal, a legendás lényeket és a mitologikus állatokat is tartalmazzák alapos ismertetővel. Szóval senki ne lepődjön meg, hogy a 'halak' tanulmányozása közben a krakennel is találkozik.
A bestiáriumok főként Észak-Európában dívtak,
a középkor zseniális szülöttei (nagyjából 500 és 1000 körül keletkeztek
időszámításunk után). Észak-Európában a tudás (mármint az írástudás és az
olvasás ritka adománya) a szerzetesek, egyházi személyek kiváltsága volt.
Akkoriban a könyv ritka kincsnek számított, kézzel készült és hatalmas titkok
hordozója volt – és mint ilyen, csakis avatott személyek számára nyílt meg. A
keresztény vallás terjedésével a papok és a szerzetesek lettek a könyvek őrzői.
Olvasták őket, másolták és gondozták: így hatalmas tudás gyűlt össze egy-egy
kolostorban. Ezek a szerzetesek mindenre kíváncsiak voltak, meg akarták ismerni
a világot – de szigorúan a vallási felfogásuk keretében. Így bár mindent
elutasítottak, ami pogány és istentelen, de valahogy mégis elismerték az ókori
világ értékeit és vívmányait, az általuk pogánynak nevezett civilizációk
erényeit, hiszen a legtöbbet, amit a keltákról és a druidákról tudunk, azt az
írországi korai keresztény hittérítőknek köszönhetjük.
Így voltak az állatok világával is: minden tudni akartak róluk. Isten teremtményeiként tekintettek rájuk, és jámborságukat is a keresztény emberi mértékek szerint ítélték meg. Emiatt ma már kicsit viccesnek hatnak ezek a könyvek, de ne tévesszük szem elől, hogy ezek nem egyszerűen állathatározók, hanem komplex leképezései a korabeli társadalomban és normarendszernek. Szóval ha elszakadunk a mai elvárásainktól és kíváncsi szemmel tekintünk a bestiáriumokra (amiket szerencsére egyre nagyobb mennyiségben digitalizálnak, így sok kódexet már a fotelből végig lehet lapozni a könyvtárak honlapján), akkor igazán izgalmas kalandot ígérnek!
A legendás lényeket semmi sem különíti el a valódi állatoktól. Ezen a téren a saját biológiai tanulmányainkra kell hagyatkoznunk, mert bizony egy-egy leírás annyira élethű és meggyőző (ki látta azt a bizonyos állatot, hol észlelték a jelenlétét, mily gaztetteket követett el, hogyan néz ki), hogy az ember már a lelki szemei előtt látja a mantikór hatalmas testét. A legizgalmasabb rész pedig természetesen az illusztráció, amikor a lelkes olvasó szemtől-szembe találja magát például az unikornissal. És ilyenkor megnyugszik a modern ember lelke, hogy az unikornisok bizony nem csillogó puffancs kis pónik csillámló szarvakkal, hanem fenevadak, isten zabolátlan teremtményei: szikárak, izmosak, dühödtek és megfoghatatlanok. Csakis egy szűz keblére hajtják le a fejüket, hogy megpihenjenek.
Ezek a korai ábrázolások teljesen beégtek az emberiség tudatába, azt is mondhatnám, hogy a kollektív tudatalattink tele van mitikus lényekkel, és évszázadokon keresztül az állatok ábrázolása mit sem változott. Persze elméleti síkon ne engedjük ki a karmaink közül azt az elemi kérdést sem, hogy mi a helyzet akkor, ha valaki(k) valóban látta(látták) ezeket az állatokat? Persze ma már ilyet nem mond felvilágosult ember, de mi most igazán megengedhetjük magunknak ezt a feltevést, hiszen a múlt titokzatos ösvényein barangolunk!
Térjünk vissza egy kicsit az unikornishoz, az emberemlékezet óta népszerű állathoz! A keresztény szimbolikában az unikornis azt jelképezi, amikor a Szentlélek megtermékenyítette Szűz Máriát, vagyis az isteni a földre költözött és ezáltal védtelenné, kiszolgáltatott és sebezhetővé vált, vagyis nagyonis emberivé. Gyakran ábrázolják az unikornist éppen akkor, amikor egy szűz ölébe hajtja a fejét és megpihen. A lány védelmezőn megsimogatja, miközben az állat háta mögött a vadászok beérik, lándzsájukat beledöfik az állat testébe. Ez a szimbolika a keresztre feszített Jézust és Szűz Máriát jeleníti meg, az állat megsebesítése pedig Krisztus kereszthalálát idézi meg. Ezzel együtt vagy ennek ellenére az unikornis központi figurája lett a túláradóan romantikus középkori szerelmi történeteknek, az unikornis pedig mint ritka állat a mágikus praktikák egyik fő hozzávalójává lépett elő. És megint a középkor ingoványos talaján járunk, abban a világban, ahol a patikai receptek esetében sem ritka hozzávaló a múmiapor vagy az unikornisvér. A világ szövete sokkal finomabb, nem olyan élesek a határok, mint most. A romantika világában az unikornis a tiszta, őszinte, éteri szerelem szimbólumává vált.
Az állatok csoportosítása sokkal inkább valamely közös tulajdonságuk alapján történt, például hogy hol élnek (tengerben, szárazföldön), de a kategóriától függetlenül egyfajta hierarchiát találunk az állatok között, ami sokat elárul arról, hogy mit gondoltak egyes fajokról. Például az oroszlán már a középkorban is állatok királya volt. Érdekes elképzelés, hogy az oroszlánok kölykei a bestiáriumok szerint halva születnek, és a mama-oroszlán szó szerint életre nyalja őket. Emögött a gondolat mögött ismét egy keresztény eszmét láthatunk: Krisztus feltámadása a kereszthalál után. Ahogyan az oroszlán a 'földi' fenevadak királya, az égieké a sas. A legendáriumok szerint a sas az öregedése során elveszíti a látását, és csak akkor nyeri újra vissza, ha hosszasan néz a napba. Természetesen olyan állatokkal is találkozunk a bestiáriumok lapjain, akiket ma is ismerünk: elefántok, rókák, oroszlánok és macskák köszönnek vissza a színes képekről megszólalásig élethű alakban, ám emberi jellemmel, tulajdonságokkal felruházva: a rókákat mindig is ravasznak tartották és kiszámíthatatlannak, az oroszlánok pedig fenségesek és uralkodói magaslatokból hozzák meg a döntéseiket. Ezek a jellemek az állatmesékben is visszaköszönnek a középkori bestiáriumok kora előttről is.
Ezeket a könyveket eredetileg oktatási céllal készítették, de sok esetben a szerző vagy másoló fantáziája annyira színesen csapong, hogy nem zárhatjuk ki a pusztán szórakoztatásból készített bestiáriumok létét sem. Az oktatási cél alatt nem a biológiai ismeretek bővítését kell érteni, hanem az elmélyülést a keresztény eszmékben. Ezek a lények közkedveltek lettek, és például a középkori térképeken is találkozunk velük, hogy a tengerekben garázdálkodnak vagy uralnak egy-egy szárazföldi részt, amit a térkép rajzolója túlságosan üresnek érzett. A bestiáriumok azonban nem haltak ki az unikornisokkal és a felvilágosodás és a józan ész tündöklő kora sem pusztította el ezeket a könyveket, hiszen mind a mai napig népszerű műfaj, neves kortárs grafikusok és festők is előszeretettel készítik el a maguk bestiáriumait. Talán csak annyi a különbség, hogy most már nem akarják elhitetni velünk, hogy a Nílus felső folyásánál emberevő madarak élnek. Azonban még ez sem feltétlenül igaz, hiszen a taxidermia (állatok kitömése, preparálása) egyik érdekes ága, amikor ezeket a legendás lényeket szó szerint elkészítik. A kitömött sellőt az olvasó fantáziájára bízom! De a lényeg változatlan: mi, emberek rajongunk a legendás állatokért!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése