Élet az ókori Rómában - áldás vagy átok?

    A mai Róma egyike a legnagyobb Európai városoknak. Rengeteg ember él benne, és a (covid előtti világban) hihetetlen tömegek árasztották el. A turisták gyakorlatilag végtelen folyamként hömpölyögtek a legkisebb utcákban is. Éjjel és nappal egymásba ért, tényleg rengeteg ember tolongott Róma utcáin. Zsúfolt város, a régi és az új, a különböző történelmi korok egyszerre vannak jelen. A műemlékek közé zsúfolva emeletes bérházak nyelik el mind a turistákat, mind az ott lakókat. Sokaknak állandó lakhelyük, sokaknak átmeneti otthonuk a zsúfolt bérház. De ez ám nem új keletű dolog. Az ókori Rómában is találunk ám ilyen agyonzsúfolt bérházakat!

   A bérházak létezéséről először Liviusnál olvashatunk. Mindezt i.e.218-ban írta és insula-nak nevezte ezeket a bérházakat (szó szerint szigetet jelent, ez utal a háztömb hatalmas kiterjedésére). Persze pontos számadatokat talán sosem fogunk tudni, de a tudósok erre az időre Róma lakosainak számát 200 000-re teszik. Ez igen soknak számít, pláne ha rápillantunk az ókori Róma térképre, hogy akkoriban még a mai város kiterjedésének csupán a töredéke volt. Nem csoda, hogy ezt a rengeteg embert nem volt könnyű feladat elszállásolni!

   A bérházak építésének volt egy igen nyomós oka. A második Pun háborúk idején (tehát i.e.218-201 között) a vidéki lakosság jelentős része Rómába menekült mind a biztonság, mint az élelem miatt. Gyorsan megugrott a lakosság száma, Augustus idejére már elérte a közel egymilliót (ezek persze csak becslések, de a dinamikus növekedés mindenképpen érzékelhető).

   Ennek nagyjából egymillió lakosnak nagy része, 750 000 ezer ember szabad ember volt, 200 000 rabszolgával számolhatunk és a fennmaradó kicsiny rész a lovagok, szenátorok és a gazdagok csoportja, akik megengedhették maguknak, hogy kényelmes, tágas és igazán római házat építtessenek maguknak és ott lakjanak. Ám a gazdagok mindig is mohók voltak a történelem során, így a tehetősek az ókori Rómában is szinte sportot űztek belőle, hogy egész bérházakat vegyenek meg és adják ki a rászorulóknak – természetesen jó pénzért és nem felebaráti szeretetből. Aki csak tehette, halmozta a bérházakat és a lakásokat, hogy üzletelhessen vele. Igen ám, de jött a lex Claudia, ami megtiltotta a szenátoroknak, hogy részt vegyenek bármiféle üzleti ügyletben. Mit tettek? Beiktattak egy harmadik személyt. Csíny letudva.

   Természetesen a mohóság mindig megbosszulja magát, és nem volt ez másképpen az ókori Rómában sem. A bérházak tulajdonosai csakis azzal törődtek, hogy a lakók időben fizessenek, a házak állapotára már nem volt gondjuk. Az egymásra halmozott emeletek és a zsúfoltság igen balesetveszélyessé, sőt, egyenesen életveszélyessé vált. Jobb esetben csak összeomlottak a túlterhelt házak, amit úgy igyekeztek megakadályozni, hogy a házakat szorosan egymás mellé építették, hogy az irdatlan tömeget szó szerint egymásnak támaszkodva tartsák meg. Nyilván ez az építészeti megoldás finoman szólva nem kielégítő. Gyakoriak voltak a tűzesetek, amit újraépítések követtek, és a leégett bérház helyére mindig nagyobbat és magasabbat építettek, hogy több profitot termeljen. Finoman szólva nem törődtek a kényelmi és lakhatósági szempontokkal.

   A gyakori tűzesetek elkerülése végett a házak építéséhez a fa helyett inkább követ használtak és egy betonkeveréket, ami több szempontból is hasznos volt, hiszen erősebb volt, mint a fa, tehát még magasabb házakat lehetett építeni. A lakásokon belül tilos volt tüzet gyújtani, hiszen ez is csak tovább fokozta a gyúlékony házak veszélyességét. Ennek ellenére a kisebb-nagyobb tüzek szinte mindennaposak voltak, és jól ismerjük akár az irodalomból is a nagy tűzvészek gyilkos pusztításait. Gondoljunk csak szeretett vezérünkre, Neróra.

   Lakást keresni Rómában nem volt egyszerű dolog, szerintem a lakást kereső ugyanolyan kiszolgáltatottak voltak, mint manapság. A ház tulajdonosa (vagy aki kibérelte, és ő is további bérletre továbbadta – milyen ismerős ez ugye, a mai világunkból?) gyakorlatilag annyit kérhetett el érte, amennyit nem szégyellt, hiszen rengetegen kerestek lakást, így ha kedve támadt, kitehette a lakóját és kiadhatta másvalakinek, aki többet fizetett érte. Természetesen mindig időre és pontosan kellett fizetni, nincs bocsánat egy kis csúszásra, hiszen gyakorlatilag sorban állnak azok, akik szeretnének lakhatáshoz jutni az ókori Rómában. És ezzel szépen vissza is éltek a tulajdonosok.

   Teljesen őrültség albérletet fizetni – ahogyan mondani szokták – hiszen egy feneketlen kútba öntöd a pénzed számolatlanul. Igen ám, de sok embernek nincs más választása. És nem volt akkor sem, hanem lakást kellett bérelnie és a feneketlen kútba öntenie a nehezen megkeresett pénzét. A bérlemények egy évre szóltak, az év pedig júniusban kezdődött (mármint a bérlet szempontjából). Három évnyi pénzből, amit a finoman szólva nem biztonságos bérház kis vackára költött a benne lakó, abból vidéken már tudott venni egy kisebb házat (persze nem mindegy, hogy hol volt az a vidék). Emiatt gyakori bolt júniusban, hogy a bérházakba beleroskadt albérlők szerencsét próbáltak és elhagyták Rómát, de mindig jöttek újabb és újabb lelkes szerencsevadászok, akik az Örök Városban gondolták megcsinálni a szerencséjüket, így a lakáskeresők tömege gyakorlatilag sosem fogyott el.

  Az ilyen kis bérleményt a bérházban cenacula-nak neveztek. Ennek általában volt egy központi szobája, a medianum, itt voltak az ablakok. A központi szoba mögött kisebb szobák kaptak helyet, de ezeknek már nem volt ablakuk, így jóval sötétebbek is voltak. A földszinti lakásokban általában volt egy kis konyha is, ahol tüzet lehetett gyújtani, mert az épület alsó része általában téglából volt még a faházak korában is. Az első emeleti lakásokhoz pedig tartozott egy kis erkély, ahova néhány növényt ki lehetett ültetni. A bérházak aljában gyakran üzlethelyiségek is voltak. A tehetősebbek tehát a földszinten és az első emeleten laktak, akik tehették, közel a boltjukhoz. Minél szegényebb volt valaki, annál magasabban lakott. Magasabban már egyre kevésbé volt biztonságos, sem főzési, sem tisztálkodási lehetőség nem volt.

   Iuvenalis is ír a bérházakról a harmadik szatírájában, zárom gondolataimat az ő soraival:

 

„Felvergődni nehéz annak, kinek otthoni ínség

nyomja erényeit el, s főként Rómában aligha

boldogul; itt nyomorult szállásért szinte vagyont adsz,

s drága a rabtartás, és drága az oly kis ebéd is.”

(Iuvenalis Satirae III.  164-167.sorok, Muraközy Gyula fordította)