A
festett görög vázák mindenféle művészettörténeti előtanulmány és ismeretek
nélkül lenyűgözőek és egyszerűen rabul ejtik az embert a természetes
szépségükkel. Rengeteg váza maradt ránk, és számtalan töredék, ahol csak egy-egy
szilánkját láthatjuk a régi kompozíciónak. Két típusa van a festett görög
vázáknak: a vörösalakos és a feketealakos. Értelem szerűen a vörösalakos
vázafestményeken a mintázat vörös színű, a 'háttér' pedig fekete, és a
feketealakos vázák esetén pedig fordítva: az ábrázolások fekete színűek, a
háttér pedig vörös. Ebben a részben kifejezetten a vörösalakos
vázafestményekkel foglalkozom, azzal, hogy miként készítik őket.
Az
ókorban a legtöbb edényt, tárolóedényt agyagból készítették. Könnyen kezelhető
anyag, égetés után pedig erős (bár törékeny). Olcsó, könnyen pótolható és nagy
mennyiségben rendelkezésre áll. Ahogyan a mai edényeinknek is a funkciójuk
határozza meg a szerepüket, úgy az ókori edények alakja is elárulja, hogy mire
használták. Ezért például a jellegzetes formájú edények esetében egy viszonylag
kis töredékből is meg tudják mondani, hogy milyen edény volt fénykorában. És
ugyanez igaz a díszítésre is: a töredékeken előkerült alakok, jelenet-darabok
néha utalnak az egész edényt, vázát díszítő jelenetre, hiszen voltak népszerű
témák, toposzok, kedves mitológiai témák, amivel úton-útfélen találkozunk.
Az
agyagedények díszítésének hagyománya egészen a bronzkorig nyúlik vissza. A
legkorábbi ismert vázákon tengeri és növényi motívumokat látunk. Aztán jött a
görög 'sötét kor', amikor javarészt csak geometrikus mintákkal díszítették az
edényeiket: körök, háromszögek, cikkcakk vonalak, szvasztika és meander öleli
körül a vázák kecses testét. Majd az i.e.8.században feltűnnek az állatalakok
és az emberek. Az i.e.6-7.századra nagyjából már kialakul a vázafestészet
iskolájának az a formája, amit széles körben ismerünk. Előbb a korinthoszi,
majd az athéni vázafestészet vált uralkodóvá, és manapság is az athéni
vázafestészet remekeitől esik le az állunk.
Előbb a
feketealakos vázafestészet hódított, majd i.e.520 környékén megjelent a
vörösalakos vázafestészet, amit Athénból exportáltak szerte a világba. A fekete
háttéren a természetes, vöröses szín adja az alakokat. A figurák kontúrjai
ezért élesebbek, a testek, alakok részleteit pedig nem karcolással, hanem
finoman festett vonalakkal jelenítik meg. Ez a könnyed, finom stílus még a
Fekete-tenger környékét is meghódította.
Talán
nem lehetett túl drága ez a fajta edény, hiszen rengeteg került belőle elő, a
szegényebb háztartásokban is jelen volt, nem csupán a leggazdagabbak köreiben
találkozunk vele. Persze a minősége is változó: vannak egészen elnagyolt
figurák is, de igazi remekművekkel is találkozunk.
A mintát
a váza testére a kiégetés előtt vitték fel. Száradás után az agyag kemény, de
olyasmi textúrája van, mint a bőrnek: bele lehet karcolni, finom vonalakat
lehet rajta formázni. Ilyenkor az agyag egészen narancssárgás színű. Több olyan
műhely is ismert, ahol ki nem égetett vázákat és edényeket találtak. A minták
első körvonalait általában szénnel rajzolták fel a vázára. Ezek a vonalak az
égetés során eltűnnek, ám a ki nem égetett vázákon jól láthatóak. Ilyenkor még
lehet változtatni a mintán, ám ezek a fő vonalak, ha átjavítják is, a kiégetett
edényen bizony láthatóak maradnak. A később használt fehér festék is ilyenkor,
a kiégetés előtt kerül a vázára. A kirajzolt alakok közötti 'üres' teret szürke
agyaggal töltik ki. Ez egy jóval bonyolultabb eljárás a feketealakos
vázafestéshez képest, ehhez tényleg jó kézügyesség kell, mivel abban az esetben
gyakorlatilag belekarcolják a mintát a fekete színbe. Itt viszont a művésznek
új lehetőségek nyílnak meg, a finomabb részletek és a pontosabb ábrázolás
hatalmas lehetőségeket rejt magában, amit rendesen ki is használtak. Az alakok
pontosabb kidolgozása mellett megfigyelhető az új perspektíva is: már nem csak
oldalról (profilból) ábrázolják az embereket, hanem az arcok kifejezőbbek, a
mozdulatok beszédesebbek.
Amikor
elkészül a minta, következik a kiégetés. A megfelelő hőmérséklet elérése és
megtartása nagyon fontos, hiszen a kiégetés során nyeri el az edény a
jellegzetes vörös színét, a szürke agyag pedig az égetés során lezajló oxidáció
eredményeképp lesz az a semmihez sem fogható, ragyogó fekete.
Természetesen
mind a vörösalakos, mind a feketealakos vázafestészetnek megvannak a maguk
hátulütői is. Mármint a művészek számára, mi, élvezői és csodálói a szépségnek,
csak ámulunk. A vörösalakos festészet esetén megesik, hogy a fekete szín, mivel
súlyosabbnak, nehezebbnek, tömörebbnek tűnik, mint a vörös, gyakorlatilag
agyonnyomja a vörös figurát. Mármint az alak vézna, túlságosan karcsú lesz,
pedig a nyers festésen sokkal 'többnek' tűnt. A fekete háttér a maga végtelen
feketeségével nem kívánja a kidolgozott hátteret, az alakok szinte a semmiben
lebegnek, vagy épp állnak valamin, ami valami úszik a végtelen feketeségben.
Tényleg rengeteg épen maradt váza került elő és megszámlálhatatlanul sok töredék, érdemes böngészni a művészettörténeti könyveket, hiszen a vázafestők egyik kedvenc témája a mitológiai jelenetek mellett a hétköznapi életképek voltak. Itt a mindennapi események, a görög hétköznapok elevenednek meg a maguk szerethető és izgalmas valójában. Az emberek élők, az arcukon érzelmek, gondolatok láthatók. Valódi lenyomatai az ókori világnak, egy vörös-fekete pillantás a múltba. Melyik áll közelebb a szívedhez, a vörös- vagy a feketealakos vázafestészet?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése