Vörösalakos vázafestmények

   A festett görög vázák mindenféle művészettörténeti előtanulmány és ismeretek nélkül lenyűgözőek és egyszerűen rabul ejtik az embert a természetes szépségükkel. Rengeteg váza maradt ránk, és számtalan töredék, ahol csak egy-egy szilánkját láthatjuk a régi kompozíciónak. Két típusa van a festett görög vázáknak: a vörösalakos és a feketealakos. Értelem szerűen a vörösalakos vázafestményeken a mintázat vörös színű, a 'háttér' pedig fekete, és a feketealakos vázák esetén pedig fordítva: az ábrázolások fekete színűek, a háttér pedig vörös. Ebben a részben kifejezetten a vörösalakos vázafestményekkel foglalkozom, azzal, hogy miként készítik őket.

  Az ókorban a legtöbb edényt, tárolóedényt agyagból készítették. Könnyen kezelhető anyag, égetés után pedig erős (bár törékeny). Olcsó, könnyen pótolható és nagy mennyiségben rendelkezésre áll. Ahogyan a mai edényeinknek is a funkciójuk határozza meg a szerepüket, úgy az ókori edények alakja is elárulja, hogy mire használták. Ezért például a jellegzetes formájú edények esetében egy viszonylag kis töredékből is meg tudják mondani, hogy milyen edény volt fénykorában. És ugyanez igaz a díszítésre is: a töredékeken előkerült alakok, jelenet-darabok néha utalnak az egész edényt, vázát díszítő jelenetre, hiszen voltak népszerű témák, toposzok, kedves mitológiai témák, amivel úton-útfélen találkozunk.

   Az agyagedények díszítésének hagyománya egészen a bronzkorig nyúlik vissza. A legkorábbi ismert vázákon tengeri és növényi motívumokat látunk. Aztán jött a görög 'sötét kor', amikor javarészt csak geometrikus mintákkal díszítették az edényeiket: körök, háromszögek, cikkcakk vonalak, szvasztika és meander öleli körül a vázák kecses testét. Majd az i.e.8.században feltűnnek az állatalakok és az emberek. Az i.e.6-7.századra nagyjából már kialakul a vázafestészet iskolájának az a formája, amit széles körben ismerünk. Előbb a korinthoszi, majd az athéni vázafestészet vált uralkodóvá, és manapság is az athéni vázafestészet remekeitől esik le az állunk.

   Előbb a feketealakos vázafestészet hódított, majd i.e.520 környékén megjelent a vörösalakos vázafestészet, amit Athénból exportáltak szerte a világba. A fekete háttéren a természetes, vöröses szín adja az alakokat. A figurák kontúrjai ezért élesebbek, a testek, alakok részleteit pedig nem karcolással, hanem finoman festett vonalakkal jelenítik meg. Ez a könnyed, finom stílus még a Fekete-tenger környékét is meghódította.

   Talán nem lehetett túl drága ez a fajta edény, hiszen rengeteg került belőle elő, a szegényebb háztartásokban is jelen volt, nem csupán a leggazdagabbak köreiben találkozunk vele. Persze a minősége is változó: vannak egészen elnagyolt figurák is, de igazi remekművekkel is találkozunk.

  A mintát a váza testére a kiégetés előtt vitték fel. Száradás után az agyag kemény, de olyasmi textúrája van, mint a bőrnek: bele lehet karcolni, finom vonalakat lehet rajta formázni. Ilyenkor az agyag egészen narancssárgás színű. Több olyan műhely is ismert, ahol ki nem égetett vázákat és edényeket találtak. A minták első körvonalait általában szénnel rajzolták fel a vázára. Ezek a vonalak az égetés során eltűnnek, ám a ki nem égetett vázákon jól láthatóak. Ilyenkor még lehet változtatni a mintán, ám ezek a fő vonalak, ha átjavítják is, a kiégetett edényen bizony láthatóak maradnak. A később használt fehér festék is ilyenkor, a kiégetés előtt kerül a vázára. A kirajzolt alakok közötti 'üres' teret szürke agyaggal töltik ki. Ez egy jóval bonyolultabb eljárás a feketealakos vázafestéshez képest, ehhez tényleg jó kézügyesség kell, mivel abban az esetben gyakorlatilag belekarcolják a mintát a fekete színbe. Itt viszont a művésznek új lehetőségek nyílnak meg, a finomabb részletek és a pontosabb ábrázolás hatalmas lehetőségeket rejt magában, amit rendesen ki is használtak. Az alakok pontosabb kidolgozása mellett megfigyelhető az új perspektíva is: már nem csak oldalról (profilból) ábrázolják az embereket, hanem az arcok kifejezőbbek, a mozdulatok beszédesebbek.

   Amikor elkészül a minta, következik a kiégetés. A megfelelő hőmérséklet elérése és megtartása nagyon fontos, hiszen a kiégetés során nyeri el az edény a jellegzetes vörös színét, a szürke agyag pedig az égetés során lezajló oxidáció eredményeképp lesz az a semmihez sem fogható, ragyogó fekete.

   Természetesen mind a vörösalakos, mind a feketealakos vázafestészetnek megvannak a maguk hátulütői is. Mármint a művészek számára, mi, élvezői és csodálói a szépségnek, csak ámulunk. A vörösalakos festészet esetén megesik, hogy a fekete szín, mivel súlyosabbnak, nehezebbnek, tömörebbnek tűnik, mint a vörös, gyakorlatilag agyonnyomja a vörös figurát. Mármint az alak vézna, túlságosan karcsú lesz, pedig a nyers festésen sokkal 'többnek' tűnt. A fekete háttér a maga végtelen feketeségével nem kívánja a kidolgozott hátteret, az alakok szinte a semmiben lebegnek, vagy épp állnak valamin, ami valami úszik a végtelen feketeségben.

   Tényleg rengeteg épen maradt váza került elő és megszámlálhatatlanul sok töredék, érdemes böngészni a művészettörténeti könyveket, hiszen a vázafestők egyik kedvenc témája a mitológiai jelenetek mellett a hétköznapi életképek voltak. Itt a mindennapi események, a görög hétköznapok elevenednek meg a maguk szerethető és izgalmas valójában. Az emberek élők, az arcukon érzelmek, gondolatok láthatók. Valódi lenyomatai az ókori világnak, egy vörös-fekete pillantás a múltba. Melyik áll közelebb a szívedhez, a vörös- vagy a feketealakos vázafestészet?




Megjegyzések