Kottabos, az ókori borozós játék

   Manapság nagy divatja van a piálós játékoknak. Bárhogyan is szépítjük a dolgot és próbáljuk játékos formába csomagolni, a cél az önfeledt és totális lerészegedés. Meg különben is, a közös lerészegedésnek van valami kulturális felhangja. De mi a helyzet az ókoriakkal? Ők talán civilizáltabbak voltak nálunk? Az ókori szimpóziumokról olvasva (ha csak Platón Lakomájára gondolunk) azért a filozofikus ivás nem egészen a megfontolt, józan borélvezet mértékletes fogyasztását tükrözi. Már az ókorban is ismerték a függőséget, az alkoholizmust és természetesen a részegség minden fajtáját és fokozatát. Pontosan erről szól az ókor egy népszerű játéka, a kottabos.

   Ez egy olyan fajta játék, amit józanul biztosan senki sem játszana, viszont teljesen lerészegedve sem lehet, szóval amolyan spicces, enyhén ittas, becsiccsentett állapotban bontakozik ki a játék lényege. Egy hosszú botot állítottak fel, aminek a tetejére egy másik botot fektettek keresztbe, amiről egy-egy csésze lógott le, mint egy mérleg két serpenyője. A versenyzőknek ezekbe a csészékbe kellett beletalálni. Célozni borral és szájjal kellett, a kevésbé vizuális embereknek mondom: bele kellett köpni a csészébe. A két csésze alatt egy-egy bronz szobrocska volt, és a cél az volt, hogy a csésze meglökje az alatta lévő bronzfigurát.

  Ennek egy egyszerűbb változata, amikor egy vízzel telt edénybe több kisebb, üres csészét merítenek, és ebbe kell ajkuk csücsörítésének segítségével a résztvevőknek belejuttatni a bort (vagyis az üres csészékbe kell köpködni). Nem kis köpetekről van ám szó, hanem az üres csészéket el kell süllyeszteni. Az nyer, aki a legtöbb csészét tudja elsüllyeszteni. Nyilván a csészék másodlagos feltöltése közben a verseny résztvevői tetemes mennyiségű bort eresztettek le a saját torkukon is.

    Ezekben a játékokban általában mindenki szívesen részt vett, már csak a közösségi élmény miatt is és a hangulatért, de előszeretettel kötöttek fogadásokat is. Végül is, az ókori ember nagyon szeretett fogadni, így szinte mindig, mindenre kötöttek fogadást. Azt hiszem ezt is tekinthetjük egy ókori klasszikus szórakozási formának. Persze ezek a fogadások nem feltétlenül pénzbeli fogadást jelentettek: gyakran a játékok nem kevés erotikus töltetet kaptak azáltal, hogy a vesztesnek le kellett vetkőznie, vagy csókot kellett adnia valakinek, vagy egyéb, meg nem fogalmazott vágyakat kellett teljesítenie. Ebből kifolyólag férfiak és nők vegyesen játszották, ahogyan ma is a közös piálós játékok fő vonása a nemek keveredése és a hangulat fokozása provokatív tartalmakkal.

   Maga a játék szicíliai eredetű, ám igen keveset tudunk róla, mert a források igen ellentmondásosak. Vagy talán annyira egyértelmű és nyilvánvaló volt, hogy kár lett volna írni róla. Athenaeosnál olvashatunk egy olyan játékoról, amikor is Eróst és Hymenaeost játszottak. Egy ezüst tányér volt felállítva. A játék bírája Ganümédész volt, aki egy koszorút tartott a kezében. A szokásos Manes szobor helyett Hébé istennő szobra volt a célpont, amit el kellett találni. A sors akarata szerint Hymenaeos célzott először, de ő túllőtt a célon. Utána Erós következett, aki így fohászkodott anyjához, Aphroditéhez:

„Kimerte a teret biztos tekintetével

S a távolból doba a cél fele borát.

Nektárja édes cseppjei repültenek fel

A kép feje felé, keresve cél sorát;

A légből hangosan esett le üstökére,

Habzó nektárnak édes cseppje mind.

A kedves tiszta kép, mint az, a kit baj ére

Könnyezni látszik, Vénusfi örömmel int.” 

  A kottabost használták szerelmi jóslatokra is: a borral megtelő edény hangjából olvasták ki a szerelmi kérdésre adott választ, vagyis az edény hangja a szerelmes hangján szólalt meg (nyilván kellő mennyiségű bor után már egy bégető birka hangja is a szerelmes hangját hallatja).

   A görögöknél még hatalmas népszerűségnek örvendett a kottabos, a rómaiaknál már kezdett divatjamúlttá válni. Vagy legalábbis azon minimális irodalmi emlékek szerint, amik ránk maradtak. Viszont a játék úgy tűnik, ma is él és virul, tehát inkább hiszek a szokás egyfajta underground túlélésében, mintsem a teljes kihalásában.

   Móra Ferenc 'Aranykoporsó' című regényében is van egy jelenet, ami a kottabost örökíti meg:

   „A szolgák felállították a padlón a kottaboszt. Ősi játék volt ez, valamikor a pásztorok együgyű időtöltése; ez időben, tökéletesített formában az előkelő társaságok is fölkapták. A tivornyázók ezzel ellenőrizték magukat és egymást, hogy kin mennyire vett erőt Bacchus hatalma. Egész józanon senki se játszott kottaboszt, egész részegen meg nem lehetett játszani. Bizonyos tartás és egy jó szemmérték kell hozzá. Alacsony emelvényen nagy, lapos tálcára bronzpálcát erősítettek, amely végén mozgatható keresztpálcát tartott karos mérleghez hasonlóan, a két serpenyő helyett két ivócsészével; a csészék egy-egy kis ércszobor felett lebegtek, amelyek nimfát és szatírt vagy Erószt és Pszükhét ábrázoltak. A játék abban állt, hogy a játékosok televették borral a szájukat, s azt hátraszegett nyakkal úgy köpték a magasba, hogy az egyik csészébe hullott vissza, s azt úgy süllyesztette az alatta álló szobrocskára, hogy visszapattanásától a másik csésze a másik szobrot üsse meg.

   Maxentius a szokott szobrocskák helyett Erószt és Anterószt tartotta Titanilla elé.

   A Szerelem felhúzott íjat tartott a kezében, a Viszontszerelem repesőn tárta szét két karját.

- Melyiket választod?

- Amelyik el akar szállni – mondta a lány durcásan, s Anterószt állította a jobb oldali csésze alá.

- Én is azt szántam neked – csípett Maxentius a nobilissima karjába. - Nem is kérdezed, mibe játszunk?

- Bánom is én – rántotta el a lány a karját. - Ismerhetsz már, hogy én úgyse fizetek.

- Ha te nyersz, engem nyersz meg. Ha én nyerek, apád fizeti a veszteséget.”