Feketealakos vázafestészet

    Az előző írásban már foglalkoztam a vörösalakos vázafestészettel, és bár kronológiailag megcseréltem a sorrendet, lássuk most a feketealakos vázafestészet miértjeit és mikéntjeit!

   Az edények, vázák, ivó- és tárolóalkalmatosságok nagy része agyagból készült. Ez egy olcsó, könnyen hozzáférhető alapanyag, nagy mennyiségben rendelkezésre áll, és az agyag edények a társadalom nagy része számára elérhetőek. Éppen ezért a régészeti feltárások során nagy számban kerülnek elő, többek között azért is, mert bár könnyen törnek, repednek, de ritkán semmisülnek meg, ritkán zúzódnak porrá: egy kis darab általában megmarad belőlük. Ezek a kis szilánkok kiváló jelzői lehetnek koroknak és időszakoknak, nekünk, múzeumlátogatóknak és érdeklődőknek pedig rengeteg érdekes dolgot árulnak el az ókori emberek mindennapjairól.

   A feketealakos vázafestészet jóval korábban alakult ki, mint a vörösalakos. Ebben az esetben az alakok, a mintázat jelenik meg a fekete színnel, és a 'háttér' pedig az agyag természetes vörös színe. Az i.e.7.századra már széles körben elterjedt görögföldön, és egészen az i.e.2.századig jelen vannak a görög hétköznapokban. Művészeti központja Korinthosz, majd később Athén, de híres feketealakos vázafestő központok vannak Lakóniában, Boiótiában és Itáliában is. Természetesen az itáliai vázafestészet stílusát erősen áthatotta az etruszk művészet, így ott egy más stílusú művészet fejlődött ki. A görög feketealakos edényeket etruszk területekre is exportálták, ám ezek a darabok nem a görög művészeti irányzatokat, nem a korabeli görög kánont követték, hanem az etruszk piac igényeihez igazodtak. Idővel az etruszkok is elkészítették a maguk feketalakos vázáit, amelyek technikájukban a görög előképet utánozzák, de az ábrázolásukat tekintve már teljesen az etrusz ízlést követik.

   A fekete alakok esetében a finomabb részleteket karcolt vonalak jelzik, és szemben a vörös alakokkal, a figurák kevésbé kidolgozottak. Néhány készítőt név szerint is ismerünk (mint Exekiasz), néhányan csak egy szerény monogramot vagy nevük kezdőbetűjét hagyták ránk, sok vázafestőt pedig a stílusáról lehet felismerni (mármint a festési stílusnak adott gyűjtőnéven számon tartott vázák).

   A kézművesek az ókori Görögországban nem voltak megbecsült tagjai a társadalomnak: kétkezi munkát végezni nem volt polgárnak való. Épp ezért a felszabadított rabszolgák, az idegenek és a rabszolgák végeztek ilyen munkákat. Ide tartozik az agyagművesség is. Bár ma már leesik az állunk a hihetetlen és utánozhatatlan remekművektől, ám a készítői nem arathatták le még életükben a dicsőség babérjait. Egy teljes jogú polgárnak nem illett ilyesmivel foglalkoznia, noha maguk a polgárok és a magasabb társadalmi osztályok is lelkes rajongói voltak a szépségnek, a szép edényeknek és használati tárgyaknak.

   A vázák, edények festését még a kiégetés előtt készítették el. Ez egy nagyon izgalmas dolog, mert hiába készül el a remek festmény, a végleges forma és figura csakis a kiégetés után válik láthatóvá, és itt bizony érhetik még meglepetések az embert. Sok antik agyagműves műhelyt ismerünk, és szép számban kerültek elő olyan edények is, amelyek nem is kerültek kiégetésre, vagy a kiégetés után derült ki, hogy a festés nem sikerült tökéletesre. Ezek akkor hulladékok voltak, ma már fontos forrásai a kor megismerésének. Az edények közismert megjelenése, a selymes fényű, meleg, vörös felület a kiégetés után jelenik meg, tehát a ki nem égetett edények bizony nagyon másképp festenek!

  És legyen szó bár vörösalakos, bár feketealakos festett edényekről, el tudom képzelni, hogy milyen remekül festhettek a gazdagon terített asztalon! Egy kicsit olyanok voltak, mint a mai képregények: minden edénynek története volt. És nem magának az edénynek a saját élettörténetére gondolok, hanem a rajtuk megjelenített képekre. Ezek a képek, azon túl, hogy csodálatosak és szépek és elnyűgözőek, élő képek, mesélnek, mint nekünk a több képkockára bontott képregények. Ezek a képek egyetlen 'kockában” mesélnek el rengeteg dolgot, ki kell bontani őket. Egy-egy mitológiai jelenet is a maga jelentésén túl a korszellem értelmezésében új és új tartalmat, árnyalatot, színezetet nyert, és az örök történetek új és új aktualitással vettek részt az emberek életében, mindennapjaiban. Ahogyan minden kor újrameséli a mítoszokat, már az ókori emberek is értelmezték maguknak az ősi történeteket. Talán nem is különbözünk annyira tőlük, mint gondoljuk!