Elgondolkodtál-e már azon, hogy Nero miért lett olyan, amilyennek megismertük? Vajon családi átok, vagy pusztán a személyes fejlődés eredménye? A rossz nevelés vagy az anyai erőszak? Nero megnevezett apja, Cnaeus Domitius Ahenobarbus Nero fiatal korában meghalt, apai mintát nemigen hagyott hátra a fiának. Anyja, Agrippina aztán férjhez ment a nagybácsikájához, Claudiushoz.
Seneca 41 és 49 között Corsica szigetén élt száműzetéseben, és 49-ben tért vissza Rómába, hogy az akkor 11 éves Nero nevelője legyen. Agrippina első és legfontosabb intézkedése az volt, hogy Senecát visszahozassa Rómába. Furcsa, nem?
Gyakorlatilag Seneca nevelte fel a fiatal Nerót, és az uralkodásának első éveiben Burrusszal együtt ketten képezték Agrippina ellenpólusát a kormányzásban. Seneca írta a beszédeit és hozta meg a bölcs és mértékletes döntéseit. Nero hallgatott rá. Egy darabig. És itt következik a történelem nagy rejtélye. Nero, az engedelmes bárány, fejet hajt a bölcs Senecának. Aztán kiadja a parancsot, hogy vessen véget az életének önkezével (piso-féle összeesküvés). Kicsit elszaladtak a dolgok, na de ennyire?
Egy hagyomány szerint Agrippinának volt saját visszaemlékezése, amit még a középkori másolók ismertek, olvastak, aztán valahol a történelem sodrában elveszett. Érdekes olvasmány lenne a történet az ő szemszögéből is, és állítólag ez a 'napló' egészen ütős magyarázattal szolgálna erre a pszichedelikus Nero-történetre. Nero, az őrült császár, aki az erőszakos és zsarnok anyja, és a világ talán egyik leghíresebb filozófusa, Seneca között őrlődve csavarodott be és a filozófia ragyogó szivárványújta helyett a sötét oldalt választotta. Nos, ha a középkori pletykáknak hihetünk, talán épp Seneca volt Nero apja. Nem tudni, hogy ő erről tudott-e bármit is, de gyanítom, hogy igen. Bárhogyan is, nem lehetett könnyű két ilyen hatalmas ember akarata között felnőni, helyt állni, és közben egy birodalmat igazgatni. De ez csak pletyka.
„Ezután egy sokféle sorstól hányatott és sokak gyűlöletére érdemesült vádlottat ítélnek el, de nem Seneca hírének csorbulása nélkül. Ez a Claudius uralkodása alatt rémületet keltő, megvásárolható, de az idők változásával sem ellenségeinek kívánsága szerint megalázott Publius Suillius volt, aki inkább akart kártékonynak, semmint könyörgőnek látszani. Közhiedelem szerint az ő megbuktatására újították meg a senatusi határozatot s a Cincius-féle törvény büntetését azokkal szemben, akik pénzért tartottak perbeszédeket. Suillius sem fojtotta vissza panaszait, sem szemrehányásait; vele született szilajságán kívül vén kora is szabadszájúvá tette, és szidta Senecát, ellenségét Claudius barátainak, aki alatt nagyonis méltányos száműzetés kellett elviselnie, meg aztán, hogy a tétlen tanulmányokhoz és az ifjak tapasztalatlanságához szokott Seneca most irigykedik azokra, kik az eleven és romlatlan ékesszólást polgártársaik megvédésére művelik. Ő maga quaestora volt Germanicusnak, Seneca annak családjában házasságtörő. Súlyosabbnak kell-e minősíteni, ha valaki a peres fél akaratából jutalmat kap tisztes munkájáért, mint ha beszennyezi előkelő asszonyok hálószobáját? Miféle bölcsességgel, miféle filozófustanításokkal szerzett a királyi barátság négy éve alatt háromszázmillió sestertiust? Rómában a végrendeleteket és a gyermekteleneket szinte a hálójába fogja, Italiát és a tartományokat mérhetetlen uzsorával meríti ki, míg ő munkával kereste szerény vagyonát. Vádat, veszedelmet, mindent inkább eltűr, csak régi és maga szerzette tekintélyét a hirtelen szerencse előtt meg ne alázza.”
(Tacitus: Annales XII. könyv 42. Borzsák István fordítása)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése