Gyurkó Géza: Két római történet

Bevett szokás immáron évszázadok óta a jeles írók körében, hogy a máról, vagy a mához szóló történeteiket nem átallják, természetesen hőseikkel együtt, a görög, vagy a római kor állítólagos történeteivel azonosítani. E szokástól is, mint annyi más bevett, megszokott és emiatt meg is tűrt móditól e sorok írója, aki nem is író, messze fordult már régen. Hogy most alant mégis két római kori történet következik, annak nem a ma megtörtént, vagy megtörténhetett volna esemény és merész közlése elleni esetleges megriadás az oka, hanem az, hogy ezek valóban római kori történetek. A közelmúltban külhonban járva, egy cserépedényt találva, benne jól olvashatóan gépelt pergamentet leltem. A cserépedény formája, a pergamen kiváló minősége, a géppel irt szöveg stílusa, amely vetekedett a stílussal irt szövegekével, azonnal meggyőzött, hogy itt csakis római kori leletekről lehet szó. És mily nagy volt a megrökönyödésem, de örömteli megelégedettségem is, amint az ékes latin nyelven irt szöveget olvasván megállapítottam: valóban római korabeliek, valóban szövegek, és valóban történetek.

Minderre és mindehhez a szavahihető tanúk egész sorát idézhetném meg a körülmények tanúiként, de tanúnak elég lesz egyetlen szavahihető ember is —, én. Míg tanulságot levonni történeteim hitelét és célját illetően ott vannak az olvasók.

Az első történet

Vitatni is alig lehet polgártársak, hogy Proscimus Versius Allius, az építészek nestora, valóban ész volt az építészek között, Septimus Octavus Novus konzul hatalmának hetedik évében tehát teljes joggal és okkal fordult Proscimus Versius Alliushoz, az Umbriai Szarkofág és Colosseum Szövetség elnökéhez, hogy szükségletét és nevét egy olyan helyiséggel örökíttesse meg, amely egyaránt méltó lesz Proscimus Versius Allius zsenialitásához és Septimus Octavus Novus konzulságához.

Az építmény az előzetes elképzelések szerint úgy nézett volna ki, hogy elől nyílik az ajtó, amelyen belépve nem az atrium fogadja a vendéget, hanem egy konzuli székhez hasonló alkalmatosság, közepén egy kerek lyukkal, felül pedig a közeli Pura-patakból egy hűs vizű cső vezetné a lyuk mögé a patak ide szükséges részét. Miközben csobogását egy apró kis ezüst csengő állandó csiklandozásával a bájos és ingerlő dallamokig fokozná. Erre a csengőcskére lett légyen a legbüszkébb a konzul és elképzeléseit illetően ezt hangsúlyozta legjobban Proscimus Versius Alliusnak. — Értem uram — mondta az építész, akinek zsenialitása a fél év alatt felépített Alsóumbriai Circus Minimus, s a Felsőumbriai Colosseum hirdette a legfenségesebben az utókorok számára is. Nem beszélve Róma bérházainak ama részéről, amely egy Nérót utánzó alanyi költő gyújtott fel, s amelyet annak leégése, s a költő hamvainak megtalálása utáni ötödik hónapban már újból kiadhatott az örömlányoknak, felszabadult rabszolgaivadékoknak és a többi földön futónak a pohos hasú Clementius. — után világos, hogy értette, mit akart a konzul tőle, aki legutóbb is százezer sesterciusért építette fel a császár hatodik minisztere ágyasának Értem uram — mondta. Mert ezek kéjlakját a Tiberis partján.

— Értem uram... S mennyit szándékozol áldozni erre a kis illedelmes épületre?

A konzul úgy csinált, mintha töprengett volna, de erről most szó sem lehetett, hiszen Percutia, az állandó székrekedésben szenvedő, és még a hangjában is pattanásos konzulné, már régen eldöntötte: mit és mennyiért.

— Gondolom, hogy ötszáz sestercius elég lesz... Nem? — mondta fensőbbségesen, de óvatosan, mert Percutia hétszáz sesterciust adott néki e nagy beruházás megvalósítására. S a könyvelés Percutia dolga, A maradék az övé.

— Elég uram... Igyekszem, hogy nevedhez és rangodhoz méltó kis épületet emeljek, s igyekszem oly olcsón tervezni, ahogyan az csak tőlem telik... Máskor is kívánom, hogy felkeressél uram, a Jupiter segítsen ehhez hozzá téged...

— És mikor lészen ez készen?

— Nézd, uram, ez ugyebár állami beruházás?

— Természetesen! — húzta ki magát Proscimus Versius Allius előtt a konzul, mert a pénzt ugyan a konzulné kezeli, de amit kezel, az állami kiutalás. És egy konzuli beruházás csakis állami lehet. — De miért fontos ez?

— Hogy miért, uram? Mert akkor más az eljárás. Mert így uram tervdokumentációk kellenek, előzetes árajánlat, részletes kalkuláció. Mindegyiket külön bizottság hagyja jóvá, a jóváhagyásokat összegezni kell a végleges tervet újból egy bizottság elé küldeni, amely dönt az összeg helyességét illetően. Az összeg lehet annyi, amennyiben megegyeztünk, de lehet kevesebb is. Akkor újra kell kezdeni az egészet és...

— Jupiterre — hüledezett a konzul — , és így szerinted mennyi időt vehet igénybe az egész?

— Mennyit? Úgy gondolom, hogyha minden jól megy, akkor két-három év alatt az elhatározást kellemes és megkönnyebbült ülésed is követheti ama kis ildomos helyen, uram...

— Három év? — kiáltott fel a konzul.

— Annyi, uram — helyeselt az építész rezzenéstelen arccal.

— De hát a Circus Minimust, ezt a maga nemében páratlan és monumentális építményt egy év alatt építetted fel... Akkor az én klozetomat...

— Állj meg a szóval konzul... Ezt a szót ne használd. Ezt majd a Britannia földjén élők kései leszármazottai ismertetik meg a provinciákkal...

— Jó, rendben van, Proscimus Versius Allius, rendben van... A helyzet mégis az, hogy az a kis helyiségem, a csengőcskével együtt is legalább hatszázszor belefér a te Circusodba... Hogyan készülhet az ilyen három évig?

— Uram, a Vesta szüzek szüzességére esküszöm néked, hogy nem én tehetek róla. Az említett Circust úgy építettem fel, hogy az építtetők összeszövetkeztek, majd saját építőmestereikkel, az én terveim megismerése és jóakaratú jóváhagyása nyomán, egy-kettőre felépítették... De, jó uram, te, az állam, azazhogy a császár pénzén építkezel... A fenséges megtiltotta, hogy az állam pénzét herdáljuk... Ezért ez a sok bizottság, s ezért ez a sok idő... Az ellenőrzés miatt.

...Harmadnapon, amikor a rabszolgák meggyújtották a nubiai mécsest, pergamen levelet hozott a küldönc Septimus Octavus Novus konzulnak címezve... A feladó Proscimus Versius Allius volt. A levélben az állt, hogy sajnos, nem tudja vállalni a kis helyiség megépítését, miután a csengő betervezése és szerelése a Császári Csengőket Csendítő Bizottság jóváhagyása nélkül elképzelhetetlen. Ez a bizottság viszont a csengők elszaporodása miatt igen körültekintő munkát végez, és néha öt-hat évig is vizsgálja, hol, kinek és milyen csengő csörög, és egy újabb, milyen környezethatást váltana ki...

— Uram, a nyolc év még nekem is sok. Tekints el személyemtől. Jupiter jóvoltából a távoli Baalbekben és másutt kell amphiteátrumokat építenem. A te tisztelőd!

A második történet

Ki ne ismerné polgárok, közületek azt a kis tavernát, amely a Fórumtól öt öszvérhossznyira kínálja borát, műsorát és örömlányait, örömfiút is. Mert e kis tavernában, itt a Fórum mellett, megvalósult a nemek teljes egyenjogúsága. Mindenkinek joga volt azt megtenni, amit megkívánt, s ami még ennél is lényegesebb, azzal, akit megkívánt. De mindig és mindenki tudta itt, kinek a tógája, vagy tunikája mit takar. Nos, hát ebben a kis tavernában történetünk napjának estéjén az isteni Marcellus lépett fel, tógában. Róla két dolgot tudott mindenki, hogy ő a férfi és, hogy szerelmese a jó bornak. A művészete és itala egyformán megrészegítette. A bor talán még egy kicsit jobban is.

Nos, az történt azon az estén, hogy e Fórum melletti kis pinceborozó színpadán indiszponált volt az isteni Marcellus. A bennfentesek egyetértőén közölték a most este még nem benfentesekkel, hogy a színész megint eladta m agát egy fél sesterciusért valakinek, maga sem tudja, hogy kinek, meg egy fél pint borért. A pénzt már megkapta, az italt itt kapja a műsor után. Hogy mégis részeg m ár az istenadta, az onnan van, hogy a zsebei és a pénz között kimondottan taszító viszony állt fenn már igen régen.

A színész Marcellus, a költő Catullus verseit mondta volna, de az óbégató légionáriusok, a félrészeg és teljesen meztelen etruszk, a teljesen részeg, de csak félmeztelen nubiai táncosnők között nem volt sok helye sem Catullusnak, sem Marceliusnak. Ám Marcellus, az isteni színész, felettébb tisztelte a császárt, különösen a képeit, még különösebben, ha azok dombornyomással díszelegtek holmi kerek fémdarabokon. Ezért mindent elvállalt. A pinceborozót is. Catullust is.

Hogy a gajdoló légionáriusok, a tévedésből egymást is tapogató részeg örömlányok és ugyancsak tévedésből a lányokat fogdosó örömfiúk közül ki vette volna észre, hogy Marcellus többet hörpintett az istenek italából, mint amennyit Catullus versei elbírnak? Természetesen, egyikük sem. Csak Gaius Julius Tollius, a Fórum és Etruria című viasznyomásos hetilap minden lében kanál, s minden borban orr munkatársa volt az, aki felfedte a bor és Catullus kibékíthetetlen antagonizmusát Marcellus előadásában. Tollius kitűnő stílusáról és rossz cikkeiről volt híres. Stílusát a legnevesebb írószerszám-faragó faragta olyan laposra, hogy gyönyör volt vele a viasztáblára róni a gondolatokat, amelyek olyan laposra sikerültek, mint a szerszám, amely szülőatyjuk volt. Gaius Julius Tollius itt sem jut- van jobbfajta rabnőhöz, sem teli kupához, méltatlankodva figyelt hát fel magára hagyottságában arra a keserű tényre, hogy sem neki, sem viaszlapjának, a „Fórum és Etruria” -nak itt semmi különösebb tekintélye nincs.

Nincs aki fizessen. Neki. Itt a sesterciusoknak, a férfiasságnak, a dagadó izmoknak és a miegymásoknak volt tekintélye, de a stílusnak, mint írószerszámnak, alig. Mérges volt hát és felháborodott. Bosszúját kitölteni a kocsmároson dehogyis merte volna, hiszen az gladiátorként elért négyszázszoros győzelme után családi haszonra kapta ezt a tavernát és, ha öklei a bikát leütni talán már nem is voltak képesek, de Tollius számára a hüvelykujja is elegendőnek bizonyulna. A minap kissé hangosabb megjegyzést tett Fluviára, a szamarasok hűséges, állandó és közös szeretőjére, az alakja túlteltségét illetően, de olyan pofont kapott emiatt tőle, hogy egy újabb ütés elkerülése miatt egy öszvért is szájon csókolt volna inkább. Mérge célpontjaként tehát Fluvia sem jöhetett számításba. Belekötni a részeg légiósokba? Még rágondolni is oktondiság lenne.

Ezen tűnődött reménytelenül, amikor éppen és szerencséjére az isteni Marcellus lépett a színpadra, a császárok, a patríciusok és a plebejusok kedvelt színésze, hogy elmondja Catullus verseit e részeg, dajna társaságnak. Marcellus előrelépett, hogy tógája alól kivillant kissé fonnyadt lábszára és mondani, hörögni, ordítani, sóhajtozni, fuldokolni kezdett és folytatta Catullus verses kifakadásait. És Galius Julius Tollius ekkor érezte, meg, hogy eljött ím a boldog pillanat, az övé. Amely után felfigyel rá a világ!

Stílust ragadott hát és azonnal megírta a Fórum és Etruriának, annak és a színházi rovatának, hogy az isteni Marcellus már nem isteni, hogy részeg volt a legutóbbi fellépésekor is, sorokat kevert össze olyannyira, hogy különben a művészetre oly annyira szomjúhozó közönség ordítva követelte Marcellus azonnali távozását. Kár, írta a továbbiakban Tollius, hogy az egykor neves színész, hajdan volt múltjából akar megélni, rutinból bűvészkedjék legalább a művészkedés helyett, tönkretéve ezzel műértő közönsége műélvezetét. Marcellusnak már a tavernákban sincs helye!

Így jelent meg a cikk.

Két napra rá Marcellus kedvese, egy frigiai lányos arcú gladiátor hátúról bátran leszúrta Gaius Julius Tolliust. A nyilvánosság előtt. Mert igazságot csak igaz ember és igazul szóljon, írnia meg egyáltalán csakis így szabad. Persze akkor is leszúrhatják, de legalább megadatik neki a megelégedett halál tudata. S van-e szebb egy stílusforgató számára, mintha igazsága tudatában hunyja le örökre tekintetét. Ne feledkezzetek meg erről sem, Róma polgárai!

Kacagó Delfinek

Keresés ebben a blogban