Agrippina a kortársai szerint nagyon szép nő volt. Vonzó külseje mellé éles, tanult elme is társult. Céltudatos nő volt, annyi biztos. Ma már ezeket a tulajdonságokat vonzónak és kívánatosnak tarjuk, hogy jelen legyenek egy ifjú hölgyben, de ezzel az ókori férfiak korántsem értenének egyet. Szerintük egy nőnek nincs semmi keresnivalója közéletben, a politikában meg pláne nem. Azt hiszem pontosan az Agrippina-féle nők (azért nem rohangált túl sok hozzá hasonló ambíciózus nő az ókorban) verték ki a biztosítékot az ókori férfiak szemében, és szó szerint démonizálták szerencsétlen nőt, így nekünk, a kíváncsi utókornak nincs könnyű dolgunk, ha fel akarjuk tárni az életét és megérteni a motivációit. Izzó gyűlölettel írtak róla. Vedd elő akár Tacitust, akár Suetoniust, süt belőle a gyűlölet Agrippina iránt.
Tényleg ennyire elvetemült volt? Vagy Nero árnyéka vetült rá, és az utókor őt is a fia cselekedeteinek tükrében ítélte meg? Vagy egy védtelen nő volt, aki a maga eszközeivel versenybe szállt a hatalomért a férfiak világában? Nem tudom. Ítélje meg mindenki maga. Keressük meg a forrásokat, olvassuk a beszámolókat Agrippináról, Neróról és erről az izgalmas korról. És ne felejtsük el, hogy az ókorban a férfiak nem tolerálták az erős nőket. Ma már azt mondanánk, hogy gendernácik voltak. Persze akkoriban még ilyesmi nem létezett, ezért mi se erőltessük a divatos ideológiáinkat a múlt embereire, szemléljük őket a maguk korában – már amennyire ez lehetséges!
Lássuk a történetírók mit mondanak Agrippináról, a férfifaló nőstényördögről és vegyük sorba az általa elfogyasztott férfiakat!
CALIGULA
Caligula, a Nerónál is őrültebb császár, Agrippina kisöccse. Szüleik az idősebb Agrippina és Germanicus, akiket szilárd jellemükért, vérvonalukért és állhatatosságukért nagyra tartottak. Caligulában igen kevés mutatkozott ezekből a tulajdonságokból, Agrippina viszont az anyja méltó örökösévé vált. Mentségére szóljon, hogy Caligulát nem Agrippina csábította el. Mit mond erről Orosius:
”Gaius Caligula kéjelgéseihez még azt a bűnt is hozzácsapta, hogy saját nővéreit először erőszakkal mocskolta be, azután száműzéssel sújtotta; aztán később egyszerre az összes száműzöttet megölette.”
(Orosius: Világtörténelem hét köbyvben VII. könyv 5. Fehér Bence fordítása)
Ám Suetoniusnak is van hozzáfűznivalója a témához:
„Mindegyik nővérével bűnös viszonyt folytatott. Nyilvános lakomákon hol egyikükek, hol másikuknak adott helyet maga előtt, míg a felesége mögötte feküdt. Nővérei közül Drusillának, mint mondják, ő vette el a szüzességét, amikor még maga is gyermektogát viselt, sőt nagyanyjuk, Antonia, akinél együtt nevelkedtek, egyszer rajta is kapta őket.”
(Suetonius: Caligula 24.1 Kis Ferencné fordítása)
AEMILIUS LEPIDUS
Ebben a szemelvényben, amit Tacitustól idézek, Agrippina további 'bűnös' kapcsolataira is fény derül, hiszen Tacitus szerint annyira aljas, alávaló és kígyó természetű nő volt, hogy Pallasszal, a szabadossal is kéjelgett – no nem a saját kedvére, hanem a céljai érdekében. Nem szedtem szét ezt a szemelvényt, hiszen így egyben kerek Tacitus mondanivalója!
„Cluvius szerint a hatalom megtartásának vágyában Agrippina odáig ment, hogy déltájban, amikor Nero a bortól és a lakomától felhevült, felcicomázva és vérfertőzésre készen többször is felkínálkozott ittas fiának; s amikor már a környezet tagjai felfigyeltek a szemérmetlen csókokra és a gyalázatot megelőző becézgetésekre, Seneca az asszonyi csábítás ellenszerét nőben kereste, s beküldte Actét, a szabadonbocsátottat, hogy mind a maga veszélyeztetése, mind Nero hírének megromlása miatt aggódva jelentse: mindenki a vérfertőző viszonyt beszéli, mert az anya dicsekszik vele, de a katonák nem fogják tűrni a szentségtörő princeps uralmát. Fabius Rusticus ezt nem Agrippina, hanem Nero bűnös vágyaként említi, mait ugyanennek a szabadonbocsátott nőnek a ravaszsága foszlatott szét. De Cluviusszal egyezően írt a többi szerző is, és a hír is erre hajlik, akár csakugyan megfogant Agrippina agyában ez a szörnyűség, akár hihetőbbnek látszott, hogy az újfajta kéjelgést ő eszelte ki, aki leánykorában – az uralkodás reményében – viszonyt kezdett Lepidusszal; hasonló vágyában egészen Pallas kedvének kereséséig aljasodott, és nagybátyjával kötött házasságában gyakorlatot szerzett minden gyalázatra.”
(Tacius: Annales XIV. könyv 2. Borzsák István fordítása)
TIGELLINUS
„De a legfőbb támaszukat Faenius Rufus testőrparancsnokban látták, akit – feddhetetlen híre és élete ellenére – a kegyetlen és szemérmetlen Tigellinus megelőzött a princeps jóindulatában, sőt állandóan gyötörte vádaskodásaival és gyakran félelmetes helyzetbe is sodorta: mintha Agrippina szeretője lett volna és utána való vágyakozásában bosszúra szomjaznék.”
(Tacitus: Annales XV. könyv 50. Borzsák István fordítása)
CLAUDIUS (a házasságkötésük előtti kapcsolatukról)
„Gaius Pompeius és Quintus Veranius consulsága alatt Claudius és Agrippina házasságát már mind szóbeszéd, mind a tiltott szerelem jól megalapozta. Mégsem merészelték megülni az ünnepélyes menyegzőt, mivel nem volt példa arra, hogy egy nagybáty a fivére leányát vitte volna a házba; sőt ez vérfertőzés, és ha nem törődnek vele, félős, hogy közbajba torkollik. És nem is szűnt meg a tétovázás, amíg csak Vitellius a maga mesterkedéseivel nem vállalkozott a végrehajtásra. Megkérdezte a Caesart, hogy a nép parancsolatának, a senatus kezdeményezésének engedne-e, és mikor Claudius kijelentette, hogy ő csak egy a polgár”
(Tacitus: Annales XII. könyv 5. Borzsák István fordítása)
Suetonius egy kicsit konkrétabban fogalmaz a témával kapcsolatban. Persze a források között vannak eltérések, de lássuk a lényeget:
„Végül Agrippina, bátyjának, Germanicusnak a lánya elcsavarta a fejét, kihasználva a rokonok jogát a csókra és a kedveskedésre nyíló alkalmakat. Claudius a legközelebbi senatusülésen felbérelt néhány embert, hogy indítványozzák a következőket: kényszeríteni kell a császárt, hogy vegye feleségül Agrippinát, mert ez az állam legfőbb érdeke, és másoknak is engedélyezni kell az ilyen házasságokat, amelyeket addig vérfertőzésnek tekintettek.”
(Suetonius: Claudius 26.3. Kis Ferencné fordítása)
FAENIUS RUFUS
Ha már van egy bűnös, aljas nő, miért ne kössünk mindenkit a bajba rohanó szekérhez: ez a módszer, a mások igaz vagy igaztalan megvádolása egy ősi módszer, és ebben Faenius Rufus esetében is jól működik, hiszen hiába volt becsületes és igazságos prefektus, egy ilyen vádat senki sem tud lemosni magáról:
„De legfőbb támaszukat Faenius Rufus testőrparancsnokban látták, akit – feddhetetlen élete és híre ellenére – a kegyetlen s szemérmetlen Tigellinus megelőzött a princeps jóindulatában, sőt állandóan gyötörte vádaskodásaival és gyakran félelmetes helyzetbe is sodorta: mintha Agrippina szeretője lett volna és utána való vágyakozásában bosszúra szomjaznék.”
(Tacitus: Annales XV. könyv 50. Borzsák István fordítása)
PALLAS
Pallas Nero udvarának legendás pókja: amíg csak tehette, szövögette a hálókat és igazgatta a szálakat. Nagy befolyással volt Claudiusra is, hiszen ő Agrippinát támogatta, amikor a császárnak feleséget kellett választania (a másik jelölt Lollia Paulina volt, őt a másik szabados, Narcissus támogatta – aki szintén nagy árat fizetett azért, hogy beavatkozott Agrippina életébe). Pallasszal való kapcsolatáról már olvashattunk az Aemilius Lepidusnál szereplő szemelvényben, de lássunk még egy szemelvényt Pallasról!
„Gaius Antistius és Marcus Suillius consulsága alatt Domitius érdekében siettetik az örökbefogadást. Pallas kezdeményezte, aki szoros kapcsolatban állt Agrippinával, mint házasságának létrehozója, és aki nemsokára házasságtörő viszonyba bonyolódott vele. Ő ösztökélte Claudiust, gondoljon a köz érdekére és Britannicus gyermekségét erővel oltalmazza.”
(Tacitus: Annales XII. könyv 25. Borzsák István fordítása)
AULUS PLAUTINUS
„Nem bánt másként vérrokonaival sem, vagy akik házassági kapcsolat révén kerültek rokonságba vele. Ezek között volt az ifjú Aululs Plautius is, akit megölése előtt még meg is becstelenített, majd így szólt: „Na, most mehet az anyám csókolgatni az utódomat!” Azt híresztelte ugyanis, hogy a fiú anyja szeretője volt és az a hatalom megragadására bujtogatta.”
(Suetonius: Nero 35.4. Kis Ferencné fordítása)
RUBELLIUS PLAUTUS
„A halandók dolgai közül semmi nem olyan bizonytalan és mulandó, mint a nem tulajdon erejére támaszkodó hatalom híre. Nyomban elhagyott lett Agrippina küszöbe: senki nem vigasztalta, senki nem kereste fel, csak néhány asszony, de hogy szeretetből-e vagy gyűlöletből, nem tudni. Köztük volt Iulia Silana - arról, hogy férje, Gaius Silius mellől Messalina elűzte, fentebb számoltam be – ez a származásával, szépségével, fékteleségével kitűnő és Agrippinának sokáig kedves asszony. Később titkolt sérelmek estek köztük, mivel Agrippina elijesztette Sextius Africanust, ezt az előkelő ifjút attól, hogy Silanát feleségül vegye; szemérmetlennek és öregedőnek emlegette, nem mintha magának akarta volna Africanust, hanem hogy Silana vagyonát és gyermektelenségét ne a férje élvezze. Silana, amikor felcsillant a bosszú reménye, két cliensét, Ituriust és Calvisiust vonultatja fel mint vádlókat, nem azzal a régi és annyiszor hallott feljelentéssel, hogy Agrippina Britannicus halálát gyászolja, vagy hogy az Octaviával történt méltánytalanságok hírét terjeszti, hanem hogy elhatározott szándéka Rubellius Plautust, anyai ágon az isteni Agusutusnak Neróval azonos fokú leszármazottját forradalmi vezérré emelni, házasságot köt vele, és hatalomra jutva ismét megkaparinthatja az állam vezetését. Iturius és Calvisius feltárja mindezt Atimetusnak, Domitia – Nero nagynénje – felszabadítottjának. Atimetus örömmel kap az alkalmon (mivel Agrippina és Domitia között ádáz vetélkedés dúlt), és rávette a színész Parist, ugyancsak Domitia felszabadítottját, hogy siessen, és kíméletlenül jelentse a vádat.”
(Tacitus: Annales XIII. könyv 19. Borzsák István fordítása)
NERO
„Ezt a Sporust a császárnék díszruhájába öltöztette, gyaloghintón vitette, maga mellett tartotta Görögországban igazságszolgáltató körútján és vásárokon, Rómában a Sigillarián, és folyton csókolgatta. Még saját anyját is megkívánta, és csak anyja ellenségei tudták lebeszélni, hogy ez az amúgy is nagyratörő és fékezhetetlen asszony túl nagy hatalomra tegyen szert, ha ily módon további befolyáshoz jut – ebben mindenki bizonyos volt, főleg miután Nero az ágyasai közé vett egy örömlányt, aki, úgy hírlett, megszólalásig hasonlított Agrippinához. Állítólag egy időben, valahányszor anyjával közös gyaloghintóban utazott, vérfertőző vágy támadt benne, és ezt a ruháján esett foltok el is árulták.”
(Suetonius: Nero 28. Kis Ferencné fordítása)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése