A praetorianus testőrgárda parancsnoka. A császárné, Agrippina javaslatára lépett elő a praefectus praetorio tisztségre, vagyis valóban Agrippinának köszönhette a testőrparancsnoki kinevezést. Ám Agrippina mindezt sem nem önzetlenül, sem nem Burrus kiváló alkalmassága miatt tette, hanem azért, mert jól tudta, hogy a császár hirtelen halála esetén a testőrgárda véleménye igen fontos lesz abban a kérdésben, hogy kit kiáltanak ki császárukká. Abban a kissé ingatag helyzetben, amikor Britannicus, a vér szerinti örökös még kiskorú volt, Agrippina úgy vélte, szüksége van a praetorianusok támogatására, hogy Nerót kiáltsák ki császárnak.
A tizenhét éves Nero a római történelem (addigi) legfiatalabb császára lett, talán ő maga tényleg nem akarta a hatalmat annyira szenvedélyesen, mint az anyja. Nevelője, Seneca és a testőrgárda vezetője, Burrus, gyakorlatilag a „szárnyuk alá” vették ifjú neveltjüket, és egy Nero bábbal a porondon ők ketten irányították Rómát. Egész pontosan hárman, mert Agrippina is kivette a maga részét, ám Seneca és Burrus kormányzása legendásan kiegyensúlyozott volt, ezt tekintik Nero uralkodásának az aranykorának.
A kényes egyensúly éveiben Seneca és Burrus egyaránt tartottak attól, hogy Agrippina túl sok hatalmat ragad magához, és a Caligula-féle rémuralom visszatér, mert addigra már a császárné kimutatta a foga fehérjét, és senkiben sem hagyott szemernyi kételyt sem az elszántáságát illetően. Abban viszont tökéletes összhang volt mindhárom szereplő között, hogy Nero csak kocsikázzon, énekeljen, hajkurássza a lányokat, de ne avatkozzon a politikába.
Burrus nem nézte jó szemmel, hogy Nero több merényletet kísérelt meg felesége, Octavia, és az anyja, Agrippina ellen. Ennek ellenére Róma érdekében igyekezett Senecával együtt a kijelölt úton haladni tovább. Agrippina legyilkolása után talán úgy érezték, hogy egy kicsit fellélegezhetnek, ám Nero gondoskodott róla, hogy egy másik hataloméhes nő pótolja anyja helyét Sabina Poppaea személyében.
62 elején felségsértési pereket indítottak, amire már jó ideje nem volt példa. Nero ekkorra már elvesztette az önkontrollját, mindenhol összeesküvést szimatolt – nem is alaptalanul. Burrus ekkor halt meg, állítólag torokrákban, de a rossz nyelvek szerint Nero mérgezte meg. Mivel egyre kevésbé tudott jó képet vágni Nero rémálmaihoz, hamarosan útjában állt a császárnak, így nem elképzelhetetlen, hogy valóban gyilkosság áldozata lett. Nero a helyére két embert nevezett ki: Phaenius Rufust és Ophonius Tigellinust.
Tacitus említi, hogy az egyik karja csonka volt.
Suetonius így ír a haláláról: „Tanítómesterét, Senecát a halálba kergette, pedig amikor az többször is kérte elbocsátását, sőt még vagyonáról is lemondott Nero javára, ő szentül megesküdött neki, hogy gyanúi alaptalanok, hiszen inkább választaná a halált, mint hogy ártson neki. Burrusnak, a praetorianusok parancsnokának torokfájás elleni gyógyszert ígért, de mérget küldött helyette.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése