Talán
napjaink legdivatosabb színe a szőke haj. Nők milliói szőkítik
a hajukat, legyen bár az eredeti hajszínük ébenfekete vagy akár
vörös. Semmi nem számít, a jó ízlés elbújik a sarokba, ha
szőke fürtökről van szó. Valamiért ezt a színt tartjuk a
legszebbnek. Sőt. A szépségen túlmenően a másodlagosan annyi
jelentés rakódott rá, hogy a szépségen túl boldogságot,
kiegyensúlyozottságot, harmóniát, fiatalságot és számtalan más
fogalmat jelent. Nekem is megvolt a magam szőke-korszaka. Persze egy
fekete brezsnyev-szemöldökkel belátom ez inkább nevetséges. Mi
több, a Barbik közül is a kedvenc Barbik mindig a szőkék voltak,
a barnák csak amolyan másod-hegedűsek lehettek. Szóval valami
elemi vonzalmunk van a szőke fürtök iránt, akkor is, ha szemmel
láthatóan mesterséges, ha csak illúzió, ha tudjuk, hogy meg
akarnak minket vezetni. De mi a helyzet az ókorral? Akkor is ilyen
átható erejű volt a szőke hajzuhatag?
Naná,
hogy igen! De nem egészen úgy, ahogyan ma azt gondolnánk. A
görögök és a rómaiak általában kicsit sötétebb tónusúak,
mint mi, magyarok. Mondom, általában, hiszen ott a szőke Meneláosz
az Iliászban, Akhilleuszról nem is beszélve (és személyes
favoritom, Rhadamanthüsz). Hosszú, lobogó szőke fürtökkel
mészárolták végig az egész Iliászt. És az istenek közül, a
legbájosabb istennő, a szépség istennője, Aphrodithé is
szőkeként szerepel az ókori szerzőknél, majd később a
reneszánsz festőknél. Tehát szőkének lenni szépség vagy csak
állapot? Vagy valami pozitív ki nem mondott jellemzőt is elárul a
gyanútlan szemlélőnek? Szerintem igen. Főként a szépség
istennőjének szőke haja üzen egyfajta ártatlanságot,
romlatlanságot (bár mi tudjuk jól, hogy Aphrodité bizony igencsak
csalfa és megbízhatatlan istennő, nem szabad vele ujjat húzni).
Az üzenete mindenképp egy ősibb, szűziesebb, természetes
állapot, egy boldog Aranykor, hiszen maga az egészségtől csillogó
szőke tincsek is a folyékony aranyat juttatják eszünkbe. Távoli
és elérhetetlen, megközelíthetetlen, mégis vonzó, hívogató,
elbájoló. Visszacsábít az emberiség létezésének bölcsőjébe,
a boldog és harmonikus Aranykorba, amikor minden szép és jó volt.
Róma
a hódításaival számtalan népet leigázott, beolvasztott magába,
szép szóval illetve a folyamatot: romanizálta a barbárokat. És
ott voltak a germánok, kelták, akik között hemzsegett a
természetes szőke, a boldog Aranykor két lábon járó barmai.
Barmok, hiszen a rómaiak mindenkit barbárnak és baromnak
tartottak, aki nem született római. Mivel az ősök tisztelete
nagyon fontos része a római kultúrának, a felmenőiket számon
tartották, így nem volt könnyű a romanizálódás egy ilyen
kritikus társadalomban... Szóval ezek a szőke barbárok a maguk
összes barbarizmusával bizony az idilli, természet és istenközeli
életmódot juttatták a rómaiak eszébe. A római embereszmény az
eke szarvánál álló büszke férfi, aki maga műveli a földjét,
paraszti életet él és naivan ártatlan, ám ha úgy hozza a
szükség, mégiscsak egy minden hájjal megkent római. Kicsit
ellentmondásos, mint a római konyha, de fogadjuk el. Hiszen így
szeretjük őket! Tehát jönnek ezek a romlatlan barbárok, szőkén,
mint a dúlt Akhilleusz a bevehetetlen Trója falainál, és minden
lesajnált barbarizmusukkal és rómaiatlanságukkal együtt valahol
pontosan úgy élnek, ahogyan a mi derék és sötét hajú
polgáraink szeretnének. Mit tesz a római? Levágja a szűke
hajakat (néha fejjel együtt) és parókát készít belőle!
A
római nők rajongtak a szép szőke parókákért. A szépség és
divat elszánt harcosai nem rettentek vissza attól sem, hogy a saját
hajukat fessék be szőkére. A szőkítés ma is az egyik
legkockázatosabb frizurászati beavatkozás (bár lelkesen
tagadják), pláne az ókorban, amikor még az alkímia nem állt a
szépség szolgálatába. Mit tehettek? Például lehet vizelettel
szőkíteni. Hosszan kell benne áztatni a hajat, és mivel főként
maró hatású, a színt ugyan kiszívja, de nem az áhított
mézes-arany szőke színt eredményezi, hanem a mérgezett patkányok
vöröses-szőkés bundáját... Nem volt ritka, hogy valaki a saját
haját elvesztette a festési kísérletek miatt, de ez nem törte
meg a lelkes rajongást az aranyszín fürtök iránt.
Változást
a prostitúció hozott. Az örömlányok előszeretettel hordtak
szőke parókát, vagy festették be a saját hajukat, hiszen ez volt
a legszexisebb szín. Gyorsan elterjedt a prostik körében a divat,
és mivel már mindenki csinálja, fordul egyet a kocka, és az úrinő
többé nem festi szőkére a haját, hiszen az a kéjnők divatja.
Így a szőke haj maradt a nyilvánosházak és a fizetős hölgyek
sajátja. Messalina, Claudius császár hírhedt felesége állítólag
maga is nagy rajongója volt a szőke parókáknak, és egy loknis
darabot a fejébe csapva randalírozta végig az éjszakákat. Talán
innen ered a szőkék kettős megítélése a mai korunkban is: szép,
szép, de azért romlott is...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése