Az egyszerűség dicséte

    Amikor az ókori görög szobrászatról beszélünk, általában a fenséges, részletesen kidolgozott bronz szobrokat képzeljük magunk elé. Az ókori görög kultúra említése az Akropolisz diadalmas márványait, Lüszipposz lovait, Praxitelész Harcoló Héraklészát, Mürón és Pheidiász remekeit juttatja az eszünkbe, és lelkünk máris a művészettörténet felejthetetlen mérföldköveit csodálja. Ám a görög művészetnek van egy másik, korábbi szobrászati ága, a kükladikus művészet. Ezek a szobrok egy modern Henry Moore kisplasztikát juttatnak eszünkbe, de nem, ezek nem kortárs alkotások, ezek a régmúlt misztikus tanúi egy letűnt világból.

    Az i.e.2.évezredben egy új művészeti irányzat jelent meg az Égei-tenger világában: a Kükládok népei (ez egy szigetcsoport és annak lakói) a mínoszi és mükénéi kultúra mellett valami újat mutattak a világnak. A szobrok változó méretűek: vannak egészen kicsik, néhány centiméteresek, de vannak egész nagy, méteres példányok is. Régészeti ásatásokon szép számban kerültek elő. Az emberábrázolások mellett természetesen az állatábrázolások is képviseltetik magukat, de az egész kükladikus művészettel könyvtárakat lehet megtölteni. Ezt egy kedvcsináló cikknek szántam, hogy lásd, ez egy olyan téma, amivel érdemes foglalkozni és itt bizony rengeteg felfedeznivaló van!

    A kükladikus szobrok jellegzetessége a hihetetlen naturalisztikusságuk, a letisztult formavilág, a sematikus ábrázolás, a minimalista kifejezés – és szerintem a legegyszerűbben megfogalmazva az a tulajdonságuk, hogy hihetetlenül modernnek tűnnek, miközben nagyonis régiek. Az arcok annyira elnagyoltak, hogy néha csak egy ovális, sík felületet látunk. Talán egy orr azért kiemelkedik, ám mégis első pillantásra nyilvánvaló, hogy egy arcot látunk. Gyakoriak a nőidolok (nahát, az egész emberiség történetét végigkíséri a női test ünneplése), nők gyermekkel, talán istennők (ők a kurothroposok), bár egy szobor márvány testében örökkévalóságot álmodni mindenképpen a létezés isteni magaslata. Gyakoriak még a fuvolások és hárfások is, az álló férfialakok. Bár a férfialakok ritkábbak, mint a nőik, azért az embernyi méretű szobrok így is szép számban képviseltetik magukat.

    Arról, hogy mit is jelentenek ezek a szobrok, természetesen mindenkinek határozott véleménye van. Ezeket az elméleteket nem is szeretném taglalni, szerintem a művészet valahol egy isteni dolog, egy inspiratív szellemi élmény a létezés alantas és aljas síkjában, a lelhetőség, hogy megtapasztaljuk a magasabb mentális síkokat emberi testünk börtönében, így nem szeretem senkinek sem a szájába rágni, hogy ezt meg azt kell gondolni valamiről. Ha megnézed ezeket a szobrokat, egy kicsit foglalkozol velük, a hatalmukba kerítenek és lenyűgöznek, elvarázsolnak, megdöbbentenek, bármit is tesznek, de érzelmet, véleményt váltanak ki az eberekből évezredek múltán is. Nézd meg őket, ahogyan mereven állnak, néha a karjukat keresztbe téve, nézd meg, ahogyan mozdulatlanul pengeti a hárfa húrjait, miközben fejét az égnek emeli, és engedd, hogy az évezredek átfolyjanak rajtad!

   Idoloknak is nevezik őket, valami ősi és isteni leképezésének, mint a Willendorfi Vénuszt, aki a maga realisztikus megjelenésével teljesen más, mint a szintén naturalisztikus kükladikus női szobrok. Az ősanya jelenléte félreérthetetlenül ott lüktet mindannyiukban. Sírok mellékleteként is kerültek elő ilyen szobrok, így az sem elvetendő, hogy egész egyszerűen babák, játékok voltak. (Bár aki féli az ősi isteneket és tiszteli a Természet Anyát, az ilyesmit elveti.) Érdekes vonulata a temetkezési kükladikus szobrok történetének, hogy néhány darabot, főleg a nagyobbakat, kettétörtek, és csak egy részét helyezték a sírba, nem a teljes szobortestet. Férfiak és nők sírjaiban egyaránt felbukkannak gondosan a hátukra fektetve. Nyilván egy újabb kérdés, hogy miért tették. Ha válaszokat talán már sosem kapunk, érdekes dolog elgondolkodni a miérteken. Csak olyan szellemi kalandként.

  A szobrok a föld mélyén szépen megőrizték a márvány eredeti fehér, vagy sárgás színét. Múzeumban kiállítva pompás látvány a sok, különböző méretű szobor, a márvány finom árnyalataiban. Ahogyan méltóságteljesen állnak egymás mellett, mint a művészet katonái. Általában véve azt hiszem, szeretjük a márvány szobrokat, hiszen maga az anyag is csodálatos. Ám ezek a szobrok, mint annyi antik alkotás, bizony festettek voltak. Modern technológiával meg tudták állapítani, hogy a kükladikus szobrokat is bizony kifestették. Teljesen más karaktert kaphatott így egy szobor, ha nem csak a sima arcot nézzük, hanem elképzeljük, hogy az arc rá is volt festve. Azért néhány rekonstrukció is segíti a képzeletünket...