„A fájdalomról: ha tűrhetetlen, az életnek is véget vet ha tartós, akkor tűrhető. Az ész, ha önmagába visszahúzódik, sértetlenül megőrzi a maga békéjét, s a vezérlő értelem sem szenved kárt. Ami pedig a test fájdalomnak kitett tagjait illeti, ám nyilatkozzanak róla, ha tudnak.”
Marcus Aurelius: Elmélkedések 7. könyv 33.(Huszty József ford.)
Szeretek Marcus Aureliust olvasni, mert ahogyan leírja a dolgokat, minden olyan egyszerűnek, magától értődőnek tűnik. Miért nem így éltem eddig? Miért nem így gondolkodtam ezidáig? Filozófiája magvasan egyszerű és kendőzetlenül őszinte, és valódi lelki támaszt nyújt a nehéz időkben, amikor úgy érzem, elnyel a sötétség.
„Ha fájdalom ér, mindig tüstént gondolj rá: ez nem szégyen, hiszen vezérlő elmémet nem csorbíthatja meg, nem választhatja el sem az eszmevilágtól, sem az emberi közösségtől. A legkínosabb esetekben egyébként hívd segítségül Epikurosz mondását: hogy a fájdalom nem is tűrhetetlen, és nem is tart örökké, ha megemlékezel határairól, és ha nem hizlalod fel képzelődéssel. Gondold meg azt is, hogy sok, lényegében a fájdalommal azonos jelenség fel sem tűnik, noha eléggé kellemetlen; ilyenek az álmosság, a hőség, az étvágytalanság. Ha ilyen kellemetlenség gyötör, mondd önmagadnak, hogy fájdalom ért.”
Marcus Aurelius: Elmélkedések 7. könyv 64. (Huszty József ford.)
Mit gondoltak a régiek a fájdalomról? Mit gondolunk róla manapság? Ez egy teljesen megfoghatatlan téma, hiszen a fájdalom érzete, mértéke, megélése szubjektív, egyáltalán maga a fájdalom megfogalmazása és megtapasztalása is egyéni dolog, ahogyan szinte semmit sem tudunk átadni az embertársainknak abból, ami a fejünkben van. Mondunk, rajzolunk, írunk valamit, esetleg a zene nyelvén fogalmazzuk meg a gondolatainkat, de bármely eszköz, ami a gondolatok, érzések közvetítésére szolgál, hamis, vagy legalábbis csalóka, hiszen nem ugyanazt fogja jelenteni a másiknak, amire a gondolat megfogalmazója gondolt. Korokon és kultúrákon át változik az értelmezés, de még a legjobb barátunkat sem feltétlenül értjük meg, pláne nem vagyunk képesek érezni azt, amit ő érez. Akkor hát mi a helyzet a fájdalommal? Rossz dolog egyáltalán?
Kultúránként létezik a felfogás, igaz más és más köntösbe csomagolva, hogy a fájdalom megélése, elviselése, túlélése erősít, jobbá, nemesebbé, ellenállóbbá teszi az ember jellemét. Ami nem öl meg, az erősít. Igaz ez? Régi bölcsesség, biztosan igaza van. A kérdés inkább az, hogy értjük a régről ránk maradt magvas gondolat eredeti értelmét. Már ha létezik ilyen fogalom, hogy eredeti értelem... Vagyis ugyanarra gondolunk-e mi is, mint azok az emberek, akik száz, kétszáz, ötszáz, ezer évvel ezelőtt éltek?
Különösen érdekes téma a fájdalom kérdése. Legfőképpen a fájdalomcsillapítás témájának szemszögéből. Mert nem volt ez mindig egy nyilvánvaló dolog, amennyire a mai életünknek már szerves része, hogy nem kell szenvedni. A fájdalomcsillapítás a mai, széles tömegek számára elérhető formájában egy újkori találmány. Egy adomány az emberiségnek az istenektől, mint annak idején a tűz, egy mitologikus megváltás, ám ennek is, mint mindennek a létező világban, megvan az ára. És ezért is megfizetjük az árat, ami bizony igen magas ár, ám annyira félünk magától a fájdalomtól, hogy nem mérlegelünk, mit vállalunk be a megszüntetéséért.
Régen is ismertek bizonyos növényeket, kivonatokat, főzeteket, kenőcsöket, amik hatékonyan csillapították a fájdalmat, de ezeket leginkább a kritikus helyzetekben vetették be, mert használatuk finoman szólva nem volt életbiztosítás. (Übrigens a mai szerek sem jobbak ilyen szempontból, de amióta a tudomány az új isten, nem kétkedünk a kémiai csodákban akkor sem, ha az ellenkezőjét tapasztaljuk.) Egy migrénre, fogfájásra, hascsikarásra nem főztek mindjárt mákteát. Bár ki tudja, ha valaki egyszer megtapasztalja azt a semmihez sem hasonlítható örömöt, hogy a fájdalom a testében feloldódik, legközelebb mindent el fog követni, hogy a szenvedés újabb hullámát a tapasztalt módon elűzhesse. Ez sokkal erősebb motiváció, mint bármilyen kábítószer.
A fájdalom, a szenvedés, a testi kínok elviselése sokkal inkább része volt a mindennapoknak, az emberi életnek, mint manapság. Vegyük akár a szülést, vagy a vesszőparipámat, a foghúzást. A csatákról, háborúkról, mindennapi „munkahelyi balesetekről” nem is beszélve. A védtelen emberre borzalmas veszélyek leselkedtek. Megtaposta egy ló, egy ökör, egy vaddisznó átgázolt rajta, lekaszálta az eke a karját, satöbbi. Aszpirin és cataflam nélkül. A roncsolt végtagok és cafatos sebek kiégetése holmi kis alkoholos „érzéstelenítéssel”. Az inkább csak a félelmet oldja, de a fájdalmat nem. Égett sebek, leforrázott bőr, lázas görcsök és orbitális migrének. Mi ezt a világot már el sem tudjuk képzelni. Jeges verejték fut végig a hátamon, ha csak eszembe jut, hogy egy foghúzásnál még a nyolc érzéstelenítőn is átütött a fájdalom, amikor az ideg kiszakadt a csontból. Aztán nassoltam az aszpirint, mint sértődött gyerek a cukorkát...
Ma már a fájdalomcsillapítók egész arzenálja áll rendelkezésünkre. És észre sem vesszük, te tömjük magunkba. A lehető legkisebb probléma esetén is. Miért? Mert minek szenvedjek, ha egy kis tablettával megkönnyíthetem az életem? És tényleg, minek szenvedjek? A kérdés jogos és indokolt, és nem tudok rá választ adni. Talán azért az árért, amit a fájdalom csillapodásáért kell fizetni. Mert vannak például a gyógyszertagadók. Akik azt mondják, fájjon a fejem, kibírom, nem veszek be semmit. És rájuk a kémiai hadviselés egészen más hatással van, mint aki inkább beveszi a gyógyszereket. Jó ez? Hülyeség? Azt hiszem ezt a kérdést nem lehet eldönteni egy igennel vagy nemmel. Sokkal fontosabb, hogy elgondolkodjunk rajta, a miérteken. Nem a válasz a lényeg, hanem az út, amíg végiggondoljuk a kérdést.
Félretéve a minek szenvedjek kérdést, gondolkozzunk el azon is, hogy el bírom-e viselni a fájdalmat. El akarom-e viselni a fájdalmat. Mert amikor a fájdalom beavatkozás nélkül, a maga természetes módján múlik el, az is egy semmihez sem fogható eksztatikus érzés. Diadal. Akkor érzed, hogy minden porcikád él. Hogy megdolgoztál valamiért. Megküzdöttél a sárkánnyal és legyőzted. Katarktikus. Ez is serkentőleg hat egyes emberekre, ahogyan a gyógyszerrel oldódó fájdalom élménye. De nem vagyunk egyformák, és ez a lényeg. És itt kapcsolódik össze múlt és jelen, a régi korok a mai világgal: mit tesz velem a fájdalom? Átalakít? Összetör? Erősebbé leszek tőle? Tanulok valamit? Önmagam árnyéka leszek, netán elveszítem lényem egy részét általa? A kérdés, hogy mit tesz velünk a fájdalom, örök, nem változott.
A sztoikusok tudnak mesélni a fájdalomról. Maga Marcus Aurelius is köztudottan sokat szenvedett a gyomrával és emésztésével, Epiktétosz fiatal korában rabszolga volt, tehát minden bizonnyal a testi fenyítés alantas eszközeivel is behatóan megismerkedhetett, és Seneca, bár az istenek ragyogó elmével sújtották, Nero mellett nem lehetett könnyű élete... és az asztmás Nerónak sem lehetett könnyű inhaláló nélkül végigcsinálni egy rohamot. A sztoikus filozófusok sokat is foglalkoznak a kérdéssel. Viseld el, emelkedj fölé, győzd le. Az ember erősebb benned, mint a fájdalom. Igen ám, de egy tartós állapot előidézhet folyamatos és csillapíthatatlan fájdalmat, ami bizony megdolgozza a test börtönébe zárt emberi lelket, és bizony csúnyán megnyomorítja. Erre a régiek azt mondták, ha lejárt az időd, hát lejárt. Engedd el. Na ez az a pont, amit a mai hipokrita világban sosem mondunk ki. Az élet szentségével takarózva embertársainkra mérhetetlen szenvedéseket zúdítunk. És legfőképp, ítélkezünk helyettük. Döntéseket hozunk az érintettek feje fölött, mondván, ők nem képesek helyesen megítélni a helyzetüket, esetleg a fájdalom eltorzította a gondolkodásukat, és ezért nem engedjük meg nekik, hogy ők döntsenek. Egyrészt az eutanázia kérdése. Másrészt ma már egy százéves ember halottijába sem írják bele, hogy 'végelgyengülés'. A halál oka szívbaj, tüdőgyulladás, satöbbi. Sosem ok a halálra, hogy valakinek lejárt az ideje. Ha véleményt fogalmazol meg az eutanáziával kapcsolatban, akkor „könnyen beszélsz, hiszen nem rólad van szó”. Ha viszont akkor fogalmazod meg a véleményedet, amikor te vagy a történet főszereplője, akkor elveszik tőled a döntés jogát, hiszen „már nem vagy beszámítható állapotban”. Szóval ma már ez gyakorlatilag tabu. Nem beszélhetünk róla, nem lehet véleményünk, és le sem ugorhatunk a tizedik emeletről anélkül, hogy három rohammentős ne akarna összeszedni. Miért? Mert félünk. Pedig nem homokba kellene dugni a fejünket, hanem egymás szemébe nézni, olvasni a régi bölcseket és beszélni róla.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése