Ezt a keményfejű embert – szólalt meg Eukrates – mindenáron szeretnénk meggyőzni, hogy vannak szellemek és kísértetek, s hogy az elköltözöttek lelkei itt járnak-kelnek a földön, és annak jelennek meg, akinek akarnak.
- Talán arra gondolsz – szólt közbe valaki – hogy azoknak a lelkei kószálnak köztünk nyugtalanul, akik erőszakos halállal haltak meg, például akiket lefejeztek, keresztre feszítettek, vagy akik felakasztották magukat, a természetes halállal kimúltak lelkei azonban nem!
- Dehogyis – kiálotta Eukrates – ő az ilyesmit teljesen lehetetlennek tartja, és nem hiszi, hogy efféléket egyáltalán megláthat valaki.
- Hogyhogy? - kérdezte Arignotos, és keményen rám szegezte a szemét. - Nem hiszel olyan dolgokban, amiket már majdnem mindegyikünk látott?
- Éppen ezzel igazolod a kételkedésemet – vágtam rá – hiszen egynek mindjárt itt vagyok én, aki sohasem látott ilyesmit. Ha láttam volna, nyilván éppúgy hinnék benne, mint ti.
- Ha egyszer eljutsz Korinthosba – kezdte Arignotos – kérdezd meg, merre van Eubatidas háza; majd megmutatják neked, hogy ott van a Kraneion nevű ciprusliget közelében. Menj be a házba, és a kapusnak, Tibiosnak mondd meg, hogy szeretnéd megnézni azt a helyet, ahonnan Arignotos a kísértetet elkergette, és ezzel elérte, hogy a ház újra lakhatóvá lett.
- Mi történt hát ott, Arignotos? - kérdezte Eukrates.
- Már hosszú ideje senki sem volt hajlandó beköltözni abba a házba – folytatta Arignotos – de ha történetesen valaki mégis rászánta magát, azt bizony egy rémületes, szörnyen izgága kísértet nyomban kikergette. Ennek az lett a vége, hogy a ház egészen tönkrement, a teteje is beomlott, s azontúl senki se mert oda beköltözni. Mikor én ezt meghallottam, hónom alá csaptam a könyveimet, jó sok könyvem volt, mind ilyen tárgyú, s mind egyiptomi nyelvű, és még éjfél előtt bementem abba a házba, ámbár a házigazdám mindenképpen lebeszélt róla, mikor megtudta, hogy hová készülök, sőt szinte erőszakkal igyekezett visszatartani, mert bizonyosra vette, hogy a vesztembe rohanok. Én azonban elmentem a házba; mindössze egy szál gyertya volt nálam; a nagyobbik szobában leültem a földre, elhelyeztem a gyertyát, és nyugodtan elkezdtem olvasni. A kísértet azt hitte, hogy holmiféle tucatemberrel van dolga, hát abban a hiszemben, hogy majd engem is rémületbe ejt, akárcsak a többieket, irtóztató alakban jelent meg, talpig szőrösen, az éjszakánál feketébben: egyre közelebb settenkedett hozzám, igyekezett hol erről, hol amarról közel férkőzni, s mindenáron ki akart hozni a sodromból; egyszer kutya alakjában, aztán bika- s végül oroszlánalakban. Én azonban elővettem a legrettenetesebb átokmondást, egyiptomi nyelven ráolvastam, és ezzel a varázsmondással bekényszerítettem a szoba egyik sarkába. Mikor láttam, hová bújt be, lefeküdtem, és reggelig nyugodtan aludtam. Reggel, amikor már mindnyájan lemondtak rólam, és azt hitték, hogy mint már mások esetében is, csak a hullámat találják majd a szobában, egyszerre csak váratlanul kiléptem a házból, és örömmel jelentettem Eubatidasnak, hogy ezentúl már tiszta a háza, és akárki nyugodtan beköltözhet. Magam mellé vettem őt is és az összeverődött kíváncsiakat, és bevezettem arra a helyre, ahol a kísértetet eltűnni láttam, és felszólítottam őket: hozzanak ásót és kapát, és ássanak. Ástak is, és körülbelül egy ölnyi mélységben emberi csontvázat találtak. Kiástuk, eltemettük, és ezentúl soha többé nem nyugtalanították a házat semmiféle kísértetek.
Lukianos (Révay József fordítása)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése