Valamikor én sem hittem az efféle mesékben – beszélte Kleodemos – sőt elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármilyen érveléssel elhitessék velem. Igen ám, de amikor repülni láttam a barbár földről jött idegent, ő hyperboreusnak adta ki magát, hittem: s akármyennyire ellenkeztem is addig, beadtam a derekamat. Mit is tehettem volna egyebet, mikor láttam őt fényes nappal a levegőben lebegni, vízben járni, és nyugodt léptekkel átmenni a tűzön?
- Csakugyan? - szólt közbe valaki. - Láttad a hyperboreust repülni és vízen járni?
- Hogyne - felelte rá – mégpedig bőrcipőben, hiszen ezek rendszerint ilyenben járnak. Minek soroljam fel a jelentéktelenebb dolgokat, amiket bemutatott, hogy például bűbájossággal szerelmet ébresztett egyesekben, hogy szellemeket idézett, hogy oszlásnak indult holtakat felhívott az alvilágból, hogy felidézte magát Hekatét testi valóságában, és lehozta a holdat: inkább azt mondom el, hogy mit művelt a szemem láttára Glaukiasnak, Alexikles fiának házában.
...Glaukias, atyja halála után, örökölte vagyonát, és beleszeretett Demainetos leányába, Chrysisbe. Én tanára voltam a spekulatív filozófiában, és ha a szerelem nem rabolta volna el annyi idejét, már tudná az egész peripatetikus rendszert, hiszen már mint tizennyolc éves ifjú analizált, és a fizikát elejétől a végéig tudta. Mikor már a szerelem miatt sehogy sem bírt magával, felfedte előttem z egész dolgot. Tanári kötelességemhez híven elvittem hozzá azt a hyperboreus varázslót, akinek mindjárt a markába nyomtam négy minát, mert az áldozatokért mindig előre kell fizetni valamit; tizenhat mina járt neki abban az esetben, ha Glaukias vágyai, Chrysisszel kapcsolatban, beteljesülnek.
A varázsló megvárta a holdtöltét – efféle cselekményeket rendszerint ilyenkor szokás végrehajtani – és éjfélkor a háznak egyik födetlen részében gödröt ásott, és legelőször is felidézte Alexiklest, Glaukias apját, aki hét hónappal azelőtt halt meg. Az öregnek sehogy sem volt ínyére fia szerelme, és elöntötte a méreg, ám végül mégis belenyugodott.
Azután a varázsló Hekatét idézte fel, aki a Kerberost is magával hozta, s egyúttal levarázsolta a holdat. Változatos látványosság volt ez, mindig új meg új jelentekben bontakozott ki. A holdistennő először nőalakban mutatkozott, aztán gyönyörű tehénné, s végül kis kutyussá változott. A legvégén a hyperboreus agyagból apró Erost gyúrt, és odaszólt neki: „Menj és hozd ide Chrysist!” Az agyag-Eros felröppent, és nemsokára bekopogott az ajtón a szépséges leány, és őrjöngő szerelmes módjára megölelte Glaukiast, és nála is maradt egészen kakaskukorékolásig. Ekkor a hold visszaröppent az égre, Hekate leszállt az alvilágba, minden egyéb jelenés eltűnt, és mi, mikor már majdnem kivilágosodott, hazaküldtük Chrysist.
- Igazad van – Mondtam erre én – el is hinném az egészet, ha láttam volna. De azt a Chrysist, akiről beszéltél, ismerem: szerelemre termett és engedékeny lányka. Éppen ezért nem értem, mi szükség volt az agyag-Erosra, a hyperboreus varázslóra, sőt éppenséggel a holdra, olyan lány miatt, aki húsz drachmáért szívesen loholt volna Glaukias után akár a hyperboreusok országáig? Az efféle varázsigének a lány készségesen enged; éppen fordított esete e a szellemjelenésnek: ugyanis közhiedelem szerint a szellemek nyomban eltűnnek, mihelyt érc vagy vas csengését hallják; ez a lány viszont, mihelyt ezüstpénz csilingelését hallja, azonnal szívesen-készségesen arrafelé indul.
Lukianos (fordította Révay József)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése