„De érdemes megvizsgálnod a mértéktartó öltözéket is – nem a fényűzőt, nem a különlegest. Azt mondta, hogy a ruházat és a lábbeli ugyanazt a célt kell hogy szolgálja, mint a fegyverzet: a test védelmére van, nem pedig mutogatásra. Ahogy a fegyverek közül is azok a legnemesebbek, amelyek a legerősebbek és a legjobban képesek oltalmazni viselőjüket, nem pedig a tekintélyes küllemű, csillogó darabok, úgy ruhában és lábbeliben is az a legjobb, amelyik a leginkább hasznos viselet, nem pedig az, amelyik magára tudja vonni az ostobák tekintetét.”
Mai korunkban azt gondolom ez a legnehezebb téma, az öltözködés. Hiszen az, aki nyíltan felvállalja, hogy nem hajlandó a társadalmi elvárásoknak megfelelni és beállni a sorba, az gyakorlatilag egyfajta társadalmi öngyilkosságot követ el, ha Musoniusnak kéne elmagyarázni, akkor olyan ez a dolog, mint az önkéntes száműzetés. Jóvátehetetlen és megmásíthatatlan.
Furcsa dolog. Ötven éve még nem volt ennyi ruházati bolt, és az emberek mégis a lehetőségekhez képest változatosan öltözködtek. Ma már divatüzletek érik egymást, talán túl sok is van belőlük, és végigmész az utcán, és mindenki ugyanabban az egyenruhában van, mintha kötelező lenne. A kötelező iskolaköpenyek korában több saját ötletet lehetett látni. Furcsa dolog.
A ruhákkal leginkább filozófiai problémák vannak. Azért, mert az a dolog történetesen egy ruha, fontos feladatokat lát el. Leginkább praktikusnak kell lennie, hordhatónak, szellőzőnek, védenie kell a testet, és ha még esztétikus is közben, az egy extra tulajdonság. Sajnos a küllem oltárán hajlandóak vagyunk minden feláldozni, pedig egy ruháról beszélünk, egy tárgyról, aminek az a feladata, hogy megvédje a viselőjét a szennyeződéstől, a sérüléstől és az időjárási viszonyoktól. A ruhában éljük az életünket, dolgozunk, jövünk-megyünk, pihenünk. Nem szabad akadályoznia a mozgásban. Nem azért vesszük fel, hogy egy kényszerzubbonyként lekösse a végtagjainkat. A ruha véd, védi a civilizációban túlfinomult testünket. Ezzel együtt nem vagyok az esztétikum ellensége. Szerintem nem bűn, ha a ruha szép, kellemes színű, anyagú, jó szabású, de mindezt csakis a kényelem után.
Lassan tíz éve, hogy nem hordok nadrágot. Nőként nagyon szeretem a szoknyát, főleg a hosszút. Praktikus és kényelmes, és évezredeken keresztül megfelelt az eleimnek, hát nekem is jó lesz. Sajnos a megfelelő szoknyákra is vadászni kell, mert alig lehet olyat kapni, amin nincsen valamilyen csülleng, fittyfiritty. Ezekkel csak az a baj, hogy az ember lánya száguldozik, nyargalászik, és ezek lesznek azok az áruló cafatok, akik beakadnak mindenhova, leszakadnak, megrongyolódnak. Két hét, és tényleg úgy néz ki a bájos fordos szoknya, mint egy cafat. Kár érte. Azóta magam varrom a szoknyáimat, és így pontosan olyanok, amilyennek elképzelem. Nem akad be, nem lóg rajta semmi. Esztétikus? Nekem tetszik és jól érzem benne magam. Egy pont, ahol elértem a sztoicizmust…
Miért foglalkozunk annyit a ruháinkkal? Csakis azért, hogy befolyásoljuk az egymásról alkotott véleményünket. Azzal együtt, hogy valójában tisztában vagyunk vele, hogy a ruha semmit sem jelent. Illetve de, valamit mégis: azt, hogy a viselője mit akar magáról üzenni. De az üzenet korántsem biztos, hogy reflektál az illető valódi jellemére, valódi énjére és habitusára. Választottál már úgy barátokat, hogy jó cuccai voltak? És ha igen, tényleg jó barátnak bizonyult? Félreértések elkerülése végett a kettő nem zárja ki egymást.
Miért olyan fontos, hogy a környezetünk mit gondol rólunk? Mert nem a tetteink, nem a gondolataink alapján ítélnek meg minket? De érdemes részt venni egy ilyen érdemtelen megmérettetésen? Egy sztoikusnak biztosan nem. Nem leszünk boldogabbak, ha ilyen dolgokkal gyötörjük magunkat. Mert bizony ez is csak egy civilizációs démon, amit a jólét hozott magával, és mi az alázatos szolgáivá váltunk. De nem kell hogy így legyen, engedjük szabadjára ezt a fenevadat és engedjük meg magunknak, hogy végre jól érezzük magunkat!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése