„Némely dolgokat tőlünk függővé tesz az isten, másokat meg nem tőlünk függővé. Tőlünk függővé tette a legszebbet és legfontosabbat, amelyek révén Ő maga is boldogságos, a képzetek kezelését. Hiszen ez, ha helyesen működik, akkor nem más, mint maga a szabadság, a derű, a nyugalom, a bizakodó öröm, a lelki szilárdság, de ő a jogszerűség meg a törvény is, valamint a mértékletesség és a foglalata valamennyi erénynek. Minden egyebet pedig nem tőlünk függővé tett. Nemde istennel egyetértő felfogásúvá kell válnunk, és a dolgokat ilyenformán megkülönböztetvén a tőlünk függő dolgokat mindenképpen szorgalmaznunk kell, a nem tőlünk függőket pedig át kell engednünk a kozmosznak, és akár a gyermekeink kellenek, neki, akár a hazánk, akár a testünk, vagy bármi egyéb, örömmel kell lemondanunk ezekről.”
Talán ez az a tanítás, ami a leginkább aktuális a mai korunkra, és amit a leginkább meg kell(ene) szívlelnünk. Elengedni azokat a dolgokat, amikre úgysincsen befolyásunk. Generációról generációra egyre inkább kontrollmániássá válunk, és szó szerint belebetegszünk, ha valami nem úgy történik, ahogyan várjuk, ahogyan elterveztük. Kudarcként éljük meg azokat a dolgokat, amiket úgy érezzük, hogy kicsúsztak a kezünkből, amik fölött úgy véljük, hogy elvesztettük az irányítást. És bármily keserűség, a dolgok nagyobbik részét sosem fogjuk tudni irányítani, befolyásolni és kézben tartani. Az események gyakran a maguk útját járják, és nem kérdezik, örülünk-e nekik. Egyszerűen megtörténnek és kész. Bár az igazán izgalmas kérdés nem az, hogy mit tesz az ember egy adott helyzetben, amikor bekövetkezik a váratlan, hanem az, hogy hogyan viseli és kezeli a következményeit.
Nézzük a dolog jó oldalát. A spontán dolgok jól is elsülhetnek. Egy váratlan esemény, egy váratlan fordulat igenis tartogathat kellemes meglepetéseket is. Nem feltétlenül kell a dolgoknak rosszabbra fordulniuk. A spontán dolgok pedig izgalmasak. Egy meglepetés a Sorstól. Mindenféle ízű ajándékbonbon.
Ha viszont mindenképp kontrollálni szeretnénk az eseményeket, könnyebb lesz a lelkünk, ha elfogadjuk, hogy rengeteg dolog nem tőlünk függ, nincs ráhatásunk, nincs befolyásunk az irányába. Vegyük például egy másik ember viselkedését. Azt, hogy ő mit gondol, mit érez és mindezt miért teszi, első sorban nem tudjuk, másodsorban nem értjük és érezzük, és harmadsorban nem tudjuk befolyásolni. Ha valakivel nagyon szeretnénk közelebbi kapcsolatba kerülni, de az illető ránk se bír nézni, akkor ugyan megpróbálhatjuk erőnkkel megfordítani a szívét, de könnyen lehet, hogy nem fog sikerülni. Talán nem bennünk van a hiba, talán benne idézünk kellemetlen emlékeket.
Ezeket a dolgokat, amelyekre nincs hatásunk, fogadjuk el, hogy megtörténnek a maguk útján. Felesleges szorongásokat veszünk magunkra azzal, hogy aggódunk miatta. Nyilván, ezt könnyebb mondani, mint kivitelezni. Magam is a lelkes szorongók táborát gyarapítom, és nem mondhatom, sok sztoikus filozófus olvasása után lazán elengedem az aggodalmaimat. Nem, ez korántsem igaz. Továbbra is szorongok és görcsölök, hogy mi lesz, de legalább ott a halvány kis fénysugár, hogy mi van, ha nem tudom úgy alakítani a dolgot, ahogyan szeretném. Amint a számomra kedvezőtlen kimenetelekre adott válaszreakciókon rugózom, máris jobban érzem magam, hiszen haladnak a dolgok, nem kell a kétségbeesés pocsolyájában dagonyáznom. Ez is valami, sőt, nagyon is nagy dolog, hiszen ha az ember szorong, az azt jelenti, hogy ragad egy helyzetbe, egy gondolatba, amiből nem képes kilépni. A továbbgondolás, az elengedés (megpróbálása) épp ezen lendít tovább: ne azzal foglalkozz, hogy milyen kár, sérelem érhet a dolgok folyása miatt, hanem azzal foglalkozz, hogy hogyan tovább. Máris lehet levegőt venni.
Musonius azt mondja, hogy engedjük el ezeket a terheket, ne cipeljük magunkkal feleslegesen. Ha jó és erényes, értelmes életet élünk, megtaláljuk az egyensúlyt a jó döntések és a rossz sors terhének elviselése között. Hiszek neki. Dolgozom rajta.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése