A maszk mögött

  Maszkok, álarcok, jelmezek. Mulatságok, amikor valaki más bőrébe bújhatunk. Más arcot viselhetünk, még ha csak egy rövid időre is. Felpróbálhatjuk másvalaki életét. Talán épp egy elképzelt valakiét, aki talán félelmet ébreszt, aki különleges, mégis, izgalmas dolog egy kicsit nem önmagunknak lenni. Számunkra a maszk átalakulás, átváltozás, és legfőképp elrejtőzés. Önmagunk, a valódi, legbenső énünk elrejtése. Az arcunk eltitkolása. Talán mert csúnya, talán mert érdekes, talán mert mást szeretnénk.

   Karneválokon és jelmezbálokon túl a maszkok a színházi élet, a játék szimbólumai, a színház allegórikus jelképe. Ám a színházban a maszk nem elrejt valakit, hanem éppen a maszk az, ami életre kelt, előhív valakit. Egy karaktert, egy történetet, egy személyiséget, és néha bizony egy egész világot. Persze a klasszikus értelemben elrejt valakit, hiszen ott a színész, aki felöltötte, de célja ezzel nem a saját személyiségének eltitkolása, hiszen az előadás nem róla szól, hanem a szereplőről, akit életre kelt.

   A régi görögök imádták a színházat, a jó előadást. A régi görög színházak pedig – már ami maradt belőlük – ma is káprázatos látványt nyújtanak. Néha rendeznek ilyen ókori színházakban előadást napjainkban is (Aquincumban is szokott lenni), az egy semmihez sem fogható élmény. Pazar, fenséges, elképesztő és sokkolóan lenyűgöző. El tudom képzelni, milyen lehetett egy előadás egy ereje teljében lévő athéni színházban...

   Az ókori színházak hatalmasak, több száz néző befogadására alkalmasak, és ez a több száz néző bizony be is tömörült egy-egy előadásra. A színészeknek a saját hangjukkal kellett játszaniuk, hiszen nem volt mesterséges hangosítás (alias mikrofon), bár a színházak építésekor különösen ügyeltek, hogy jó legyen az akusztikája. A hátsó sorokban ülők már szinte biztos, hogy semmit sem látnak a színész mimikájából, sőt, valószínűleg az arcát sem látják, és a jelmezeket is csak nagy vonalakban lehet kivenni. Itt lép képbe maszk, ami a színháznak, a színjátszásnak nem csak szimbóluma, hanem nagyon fontos eleme.

   A színjátszás ősi, szent tevékenység, rítus. Dionüszosz isten tiszteletére rendeztek színi előadásokat, ám ne szaladjunk ennyire előre. Az első „játékok” még távol voltak a színdaraboktól és a színjátszástól. A rítus, a szakrális tevékenység során a résztvevők az isten életének mozzanatait elevenítették fel, tették újra jelenné és múlhatatlan valósággá, hogy a cselekedeteket újra eljátszották. Ám ezek a rítusok a szavak ellenére nem eljátszott cselekedetek, hanem létező, valós tettek, hiszen a rítusban a résztvevők nem színészek, még csak nem is papok, hanem a szakralitás által valódi résztvevőivé válnak a történetnek, és ezáltal az elmesélt történet nem egy történet csupán, hanem az ősi időszemléletben az állandó itt és most, a szakrális jelen, a szent valóság, és ezáltal az istenek halhatatlansága. Idővel ezek az előadások egyre inkább eltávolodtak a szakrális halhatatlanságtól, az istenektől és a múlhatatlan ünneplésétől, és kialakult a színjátszás. A résztvevők játszottak, megelevenítették a szent cselekedeteket, de már nem váltak maguk is istenivé az előadás során, hanem az isteni közvetítőjévé. Színészek lettek, akik álarcot öltenek, belebújnak másvalaki bőrébe és megmutatnak nekünk valamit.

   Ennek a játéknak az egyik fő eleme a hatalmas, groteszk maszk. Bár maga a 'maszk' szó sem görög (sem nem latin), ők ezt prosopon- nak, persona-nak, arcnak nevezték. Tehát a maszk nem álarc, hanem 'valódi' arc, és arc a szó szoros értelmében. A görög színház maszkjait számos vázafestményen, ábrázoláson láthatjuk, hogy tényleg hatalmas volt. Nem egy csinos kis archoz simuló valami, ami esetleg egy izgalmas vonást ad a színész játékához. Nem, ezek böszme nagy álarcok, amik az egész fejet beterítik. Hiszen ez a feladata: átalakítani a színészt a szerephez, szemben a mai álarcok feladatával, amelyek kiegészítik a színész játékát, de nem helyettesítik azt. Az ókori álarcok önmagukban hordozzák a szerepet. Gondoljunk csak a ravasz púposra vagy a babonás fösvényre. Elég volt látni a maszkot, és a nézők már ismerték a jellemét, a gondolatait, a cselekedetei mozgatórugóit.

  Mindezek mellett a színészeknek nagy könnyebbséget jelentett, hogy gyorsan át tudtak váltani egy másik szerepbe. Vagyis nem volt sok színész, a néhány színész egy-egy darabban akár több szerepet is eljátszhatott. Ezek a hatalmas maszkok teljesen eltakarták őket, így tehát könnyen el lehetett játszani akár egy női szerepet is, hiszen a színész eredeti karakteréből semmi sem maradt. Ennek ellenére a színjátszás a nők számára tabu volt: az összes női szerepet férfiak játszották el. A hatalmas maszkok viszont nem lehettek kényelmesek, hiszen aki felvette, alig látott ki belőle. Pici szemrést hagytak, és a szájrés sem túl nagy. Erre jött még egy hatalmas paróka, és a viselője garantáltan nem tudott vad és váratlan mozdulatokat tenni. Egyes kutatók szerint a maszkok szájnyílása egyfajta hangtölcsérként szolgált, hogy a beszélő hangját még jobban felerősítsék.

   Bármi is az igazság, ezek a maszkok mind a mai napig lenyűgözőek, elbűvölőek, és az emberi lélek zabolátlan ősi múltjába vezetik vissza a gyanútlan szemlélőt. Milyen lehetett istent játszani és belefeledkezni az örökkévalóságba...