Toga, a legrómaibb viselet

    A toga az ókori római birodalom egyik legfontosabb ruhadarabja volt, a közélet nélkülözhetetlen kelléke. Hordták Rómában és a provinciákban egyaránt. Első ránézésre csak egy fehér lepedőnek tűnik, de ez sokkal több annál. Ez azt jelenti, hogy a viselője RÓMAI. Ja, és saját dress code-ja van, amit illik tudni, ha az ember az ókori Rómába utazik...

    Anyagát tekintve könnyű szövésű gyapjú. A színe a köztársaság korában fehér, ez a toga alba vagy toga pura. A jelöltek, amikor egy tisztségre pályáztak, politikai és erkölcsi tisztaságukat a vakítóan fehér togával mutatták meg, ez a toga candida – a jelöltek, a kandidálók ártatlan, hó-tisztasága. Ha valaki a curulisi székre pályázott, az elvárt viselet a toga praetexta volt: egy hófehér toga, amit egy keskeny, bíbor csík díszített. Ezt a togát viselték a római szenátorok is. Ilyet viseltek egyébként a gyerekek is, csak a bíbor csík jóval keskenyebb volt a felnőttekéhez képest. Ezt a toga alba-nak nevezett gyerekruhát vették le ünnepélyesen a felnőtté válás szertartásán, és a fiúk – immár férfiak – felöltötték a felnőtt ruhát, a toga virilis-t. A győztes hadjáratból hazatérő hadvezér Rómában diadalmenetet tartott – triumphust – ez alkalommal pedig bíbor togát viselt, a toga picta-t, amit keskeny arany sáv díszített. Temetésre fekete togát, toga pulla-t ölötöttek, és ilyenkor illett teljesen feketében megjelenni (semmi színes díszítés). Végezetül volt egy piros és bíbor csíkos toga, amit kifejezetten az augurok és néhány főpap viselt. A császárság korában a togák dress code-ja ennél lényegesen bonyolultabbá vált.

    Egy átlagos férfi felöltöztetéséhez egy 4,7m hosszú és 2,3 m széles ovális textildarab szükséges, aminek a 'felső része' egy kicsit szögletesebb, mint az alsó (mármint az a rész, ami a feje felé lesz). Kisebbeknek kevesebb, lucullusi idomúaknak több vászon szükségeltetett. Hiszen a toga nem egy halom rongy, hanem a redők mesteri elrendezésének művészete, tehát a toga egyik fő szempontja, hogy pont a megfelelő anyagmennyiség álljon (lógjon) rendelkezésre, amit lehet redőzni. A túl kevés snassz, a túl sok meg nevetséges. Tudták ezt jól a régiek.

    A legtöbb férfi, aki togát hordott, elég gazdag volt ahhoz, hogy megengedhessen magának egy rabszolgát, aki őt öltözteti. A toga nincsen rögzítve, könnyen elmozdul, és tetemes anyagmennyisége miatt vészhelyzetben az ember ellenségévé képes válni, vagyis igencsak nehéz benne a mozgás, minden mozdulatot előre meg kell fontolni. Semmi heveskedés és kapkodás és loholás, togában csakis méltóságteljesen lehet hömpölyögni. Az öltöztető rabszolga, mint egy mozdulatlan szoborra, rárétegezte és redőzte a római férfire a togát. Ízlésesen kimérte, hogy pontosan ott ráncolódjon a textiltömeg, ahol kell, és ahol azt a kor szelleme esztétikusnak gondolta. A viselőjének a fő feladata pedig az volt, hogy ezt a mesteri ránchalmazt megőrizze, méltósággal körbehordozza és semmi esetre sem a togába beletekeredve fulladjon meg.

    A toga alatt (sőt minden alatt) viseltek ágyékkötőt, ám ez sem az a ruhadarab, amit csak úgy le lehet rántani, amikor nagyon kell pisilni. Ezért célszerűségi okokból az öltöztető rabszolgát mindig kéznél tartották, hogy egy redőromboló akció után visszarendezze a művészi ráncokat és tekintélyt parancsoló redőket. Persze vannak olyanok, akik pont arról híresek, hogy alsónemű nélkül grasszáltak az utcákon, mint az ifjabb Cato. És voltak olyanok is, akik nem hordtak togát, sőt a toga-hordók is alkalomadtán togátalnul jelentek meg: ilyenkor térd alá érő tunicát viseltek, amit egy övvel kötöttek meg a derekukon. Ha pedig nagyon fáztak (a barbár Pannoniában), egy köpenyt kanyarintottak a toga fölé.

    De mi a helyzet a zsebekkel? Olyan zsebek, mint a maiak, akkor még nem voltak. Ám a toga redőinek bizonyos része egészen praktikusnak bizonyult. A jobb kar alatt a bal vállra felvetett anyagkupac buggyos redői kiváló zsebeknek bizonyultak: ide lehetett a kisebb holmikat bezsebelni. A toga ezen nemes-redős részét nevezték sinus-nak.

   Általánosságban tehát a toga a felnőtt, önálló férfit hivatott reprezentálni (a polgárt) a maga társadalmi szerepében: szabad ember és nem külföldi. Követek, képviselők, akik külföldre utaztak, a toga viselésével mutatták meg a világnak, hogy honnan is jöttek, a togával reprezentálták a római hatalmat külföldön – tehát gyakorlatilag mindenhol Róma területén kívül.

    És bár a toga a rómaiság legfőbb jelképe volt, mégiscsak igen kényelmetlen viseletnek bizonyult, nehéz volt benne a mozgás, és csak az ember jobb karja volt szabad benne, a bal be volt csomagolva. Nem lehetett egyedül felvenni és egész nap többször utána kellett igazítani, így idővel kikopott a rómaiak ruhatárából. Néhány császár még ugyan lelkesen kampányolt a togaviselés mellett, hiszen ez a legeslegrómaibb viselet, de mire a birodalom székhelye Konstantinápolyba költözött, a toga már csak egy nosztalgikus emlék maradt, egy díszruha, amit néha felvettek megsétáltatni, de már nem hordtak a hétköznapokon.

   És mi a helyzet a nőkkel? Tisztességes nő nem hordott togát (csak a császárság előtt valamikor réges-régen a kislányok), ebből következik, hogy a tisztességtelen nők, vagyis a prostituáltak és örömlányok és házasságtörő nő igenis hordtak togát. A köztársaság kori női viseletek gyakorlatilag a teljes testet elfedik, mint az apácák ruhái. A nők a tunicájuk fölött egy stola-nak nevezett ruhát hordtak, ami egy kimonó-szerű, földig érő lepel. A legalsó része a lábfejet is eltakarja, ezt nevezik instita-nak, ez általában más színű anyagból van és igen gazdagon díszített. Ez valószínűleg a társadalmi megbecsülést jelképezte, hiszen csak a prostituáltak léphettek ki az utcára fedetlen lábbal. Ezen kívül viseltek még egy sálszerű palla-t, amivel szükség esetén (pl. áldozás) befedhették a fejüket. Szorosan a mell alatt viselték a zona-t, ritkábban a csípőn: ez egy övként funkcionáló textildarab.

   Női ruhadarabok még az intusium (tunica alatt viselt kisruha, a kombiné őse), a fascia vagy strophium (ez a melltartó őse). Ezt a melltartó-szerű ruhadarabot viszont nem viselték folyamatosan, mert igen kényelmetlen lehetett, hiszen leszorítja a melleket. Inkább csak sportoláshoz, de 'szép' ruhához semmiképp sem hordták.

    A stola kezdetben gyapjúból készült, de amikor a selyem Rómába ért, a római nők nem tudtak ellenállni ennek a különleges anyagnak. A stola maga évszázadokat élt túl, a divat és a korszellem inkább csak az anyagát és a színét érintette, változtatta meg. A selyem különlegessége volt, hogy a viselője gyakorlatilag meztelennek látszott benne. Ez igencsak megbotránkoztatta a magukat hagyományszeretőnek valló rómaiakat, ám néhány extravagáns császár sem átallotta felvenni (például Heliogabalus, aki amúgy is szeretett megbotránkoztatóan viselkedni).

    A római női ruhák kedvenc színei pedig a következőek voltak: fehér, tengerzöld, sáfrány, télizöld, sápadt rózsaszín, ametiszt (ibolyaszín), sötétpiros, ragyogó vörös és az alvadt vér színe, ami elsőre feketének tűnik, de ahogyan megcsillan rajta a fény, előtűnnek a vörös rétegei. Ezeket a színeket a leggyakrabban növényekből és ásványokból nyerék ki, ritkábban boldogtalan állatokból (bíborcsiga – murex – a föníciaiak egész bizniszt építettek a csigák genocídiumára). A bíbor ruhák arannyal való ötvözése luxusnak, extravaganciának számított.